Almásy György (1867–1933) az egyik legismertebb dualizmuskori Közép-Ázsia kutatónk, a korszak legnagyobb kelet-kutatási tudományos szervezetének, a Turáni Társaságnak a tagja. Expedíciói során egyedien gazdag természettudományi és néprajzi gyűjteményre tett szert, aminek döntő részét a magyar államnak adományozta. Habár egyetemen nem tanulta, korának egyik legkiemelkedőbb ornitológusává vált. A mai Kazahsztán és Kirgizisztán legelérhetetlenebb tájaira is „elrepítette” madártani szenvedélye. Több mint 20.000(!) állatot (főleg madarat) hozott haza Magyarországra, illetve a nomád pásztorok életviszonyait bemutató kitűnő beszámolóiban külön, részletes leírást adott a kirgizek „sólyomvadászat” kultúrájáról – ahogy ő fogalmazott.  

Almásy György: A XIX. századi Nyugat-Turkesztán életmódjának „megőrzője”

Almásy 1900-ban, majd 1906-ban utazta be-, illetve tárta fel Turkesztán (a mai modern Türkmenisztán, Üzbegisztán, Kirgizisztán – illetve az Ujgur Autonóm Terület, Hszincsiang) vidékeit. Pontosan megkülönböztette a „csak” meglátogatott – illetve expedíciós módszerekkel feltárt, feltérképezett területeket. Indulása előtt is jól beszélt törökül, s tanulmányozta a magyarokkal rokon  törökségi népek múltját és néprajzi sajátosságait, Közép-ázsiai tartózkodásai során egészen szépen „belejött” a kirgiz- és kazah nyelvek hétköznapi alkalmazásába.

Ő volt a burgenlandi Borostyánkő (ma Bernstein) várának és birtokainak tulajdonosa, így igen jómódú utazóként… vagyonokért vásárolt a Kaukázus-vidék és Közép-Ázsia bazárjaiban, illetve a „terepen” megismert pásztoroktól. Két évtizeddel „megelőzte” a szovjet hatalomátvételt, s az ezzel járó erőszakos modernizációs kísérletet – vagyis a hagyományos nomád életmód és tulajdonviszonyok szétzúzását. Az utókor, tehát mindannyiunk „szerencséjére” igen gazdag XIX. századi dokumentációs- és tárgyi gyűjteménnyel térhetett haza Magyarországra.

Beutazta a mai modern Azerbajdzsán, Türkmenisztán és Üzbegisztán egyes részeit. Végigkutatta, térképezte a Zsetiszu (Hét folyó vidéke) és a Központi – Tien-san még ma is szinte járhatatlan vidékeit, vagyis a mai modern Kazahsztánt és Kirgizisztánt. Első magyarként pihent meg hosszabban a Hantengri (Khan Tengri) legendás márványpiramisának lábainál, s hozott hírt, képeket a Tengri hívő népek „szent hegyéről”.

Nem csak beutazta a törökségi világ, s benne Nyugat-Turkesztán vidékeit – de onnan máig értékes, s ma is használható írásos-, képi dokumentációkat, s hagyományos eszközök sokaságát mentette meg. Így lett a XIX. századi Nyugat-Turkesztán életmódjának magyar „megőrzője”.

 

Madártani gyűjtés a Balhas-tótól – a Hantengri vidékéig

Több mint 20.000 állat (főleg madár) összegyűjtése, azok kipreparálása és „nemzetközi utaztatása” rendkívül összetett feladat – fáradhatatlan kivitelezőt igényel. Almásy György a mai mércék szerint fáradhatatlan és rendkívül fitt kutató volt. Határozottan jól lovagolt, s értett a lovakhoz. Bérelt teve-és öszvér karavánjait is lóhátról vezette, a magashegységi terepeken pedig igen gyakorlatias módszert „alkalmazott”: A folyóvölgyekben felfelé haladva, ahonnan már kirgiz kísérői sem mentek tovább, gyalogolt, s ahol jéghez ért a hóhatár felett, tíz körömmel mászott… Esetünkben az sem lényegtelen, hogy jól képzett vadászként tartották számon, igen magabiztos fegyver ismerettel.

1900. május 8-án, a mai Almaty városától északra hirdette ki az első „gyűjtőállapotot”, ahogy saját szavaival írta. A „gyűjtőállapot” az ostromállapot mintájára kikiáltott, „tudományosan felfokozott közállapotokat jelentett”, vagyis azt, hogy a fura magyar főúr minden elé hozott madarat, állatot, bogarat megvett a helyiektől. (A madarakat, bogarakat hozó gyerekeknek a szülők kívánsága szerint ajándék, vagy aprópénz járt.)

Almásy Dr. Cholnoky Jenő baráti köréhez tartozott, természetföldrajzi ismeretei – ma úgy mondanánk – egyetemi tanári szinten álltak.  Zoológiai és botanikai felkészültsége is meglepően széleskörű volt, s mindennél jobban ismerte, „értette” a madarakat.

Hagyományos kirgiz solymászat

Kivételes madártani érdeklődésének és felkészültségének köszönhetően Almásy részletes leírásokat adott a mai Kirgizisztán és Kazahsztán madarairól. A turáni sólyomvadászatról a legnagyobb elismerés hangján írt, hiszen pontosan tudta, milyen bonyolult, sokgenerációs tudás örökölt eszköztára. Lelkesedésében még arany sasokat (kőszáli sas) is vett, habár előre tudta, hogy hozzáértés híján, inkább csak díszletként gyönyörködhet majd szárnyas „vadásztársaiban”.

A törökül beszélő „magyar béget” 1900 október 23-án hívták meg egy egész napos, az Isszuk-kul   partján tartott solymász vadászatra. A látottak hatására egy fél fejezetett szentelt a hagyományos kirgiz solymászat témájának, rendszerezve az akkori kirgiz lovas solymászok vadászatra nevelt madarainak fajait, a vadászat eszközeit és módszereit. Természetesen összehasonlításokkal is élt a közép-ázsiai – és európai solymászat terén… s minden kritérium alapján az ázsiait tartotta az eredetnek, míg az európait a csak formaságnak.

„A betanított madarakkal való vadászat Közép-Ázsiában még általánosan virágzik, különösen a kirgizek űzik, s mielőtt még a vadászat leírásába fognék, néhány megjegyzést iktatok ide erről az érdekes ősfoglalkozásról, a melyet mindig gondos figyelemmel kísértem.” írta bevezetésként.

Cikkünk terjedelmi korlátaiból adódóan Almásy tárgyszerű, mégis igen élvezetes leírásai helyett ezúttal két, saját maga szerkesztette összefoglaló táblázatát közöljük:

A fejedelmi berküt

„Nagyon csinos látvány, a mikor a sólyomvadászat évszakának kezdetekor számtalan lovas jön-megy a bazárok körül, sólyommal az öklén. A kirgizek annyira szeretik ezt a sólyomvadászatot, hogy majdnem minden második kirgiz czipel magával sólymot. Az előkelőséget persze a berkütdzsik teszik, utánuk jön számra nézve az igazi sólyomvadász, míg az egyszerű kus (héja) vadászok száma légió.” jegyezte le Almásy könyvének 545. oldalán.

A XX. század eleji Magyarországon (a Keleti- és Déli-Kárpátokban főképp) szép számban éltek még kőszáli sasok. Idomításuk, a velük való vadászat tudománya (ha jelen is volt valaha) azonban már régen a feledés homályába veszett. Az európai solymászati szakírók túlzott méretű, idomíthatatlan „rettentő madarak”-ként titulálták őket. A falusi köznép emlékezetében, a Kárpát-medencében, vagy akár a Balkánon még élénken tartotta magát a szájhagyomány, az állatokat és baromfit állandóan rémísztgető sasokról. A 230 cm fesztávolságú, majd 1 m hosszú törzsű, akár 7kg (!) tömeget elérő, alacsonyan repülő óriások valóban halált hozó angyaloknak tűnhettek akkoriban. Almásy korában ezért még időről – időre terjengtek a népi mondák és legendák a gyermekeket is elvivő óriás kőszáli sasokról…

 

Karon ülő berkütöt Közép-Ázsiában láthatott először- és közelről. Nem csoda, hogy lenyűgözték a madarak, s hozzáértő részletességgel örökítette meg kiképzésüket, a tojásból kikeléstől, vagy a hálóval befogástól – a hónapokon át tartó nevelésen keresztül – a „bevetésükig”. Sok magyar olvasó először talán el sem hitte az Almásytól származó tudósítást, hogy a kirgizek és a kazahok farkasok összefogdosására nevelik a sasokat…

Így írta le szerzőnk a nehéz testű sasok napi szállítását: „Valamennyi vadászó madarat szabadon viszik a jobbkézen, csak a nehéz berküt fárasztaná el így nagyon a kezet, a miért a berkütdzsi villaforma ágasfát köt szíjakkal a nyergéhez, a melyen ruganyos bőrpárna támasztja alá a vadász karját, hogy segítse az ugyancsak jókora súlyú madarat czipelni. Ezt a gyakran faragványokkal ékesített támasztófát baldak-nak nevezik, s ép úgy nem szabad a berkützsi nyergéből hiányoznia, mint a csirgá-nak. (A kiképzéshez használd prémdarab.)”

Expedíciója végeztével pontosan érezte, mi az a solymászati tudomány, amit nem lehet az ornitológiai szakkönyvekből, vagy az európai klubokban megtanulni. A turáni utazásai során magánál tartott kőszáli sasokat – a fejedelmi berkütöket – hazaindulása előtt ezért szabadon engedte, illetve továbbadta helyi, korábban leinformáltan hozzáértő kirgizeknek.

A hagyományos ázsiai solymászat fölényét, Európában ismeretlen eredményességét, prózaian, sőt már-már humorosan így vetette papírra: „Az ázsiai idomítás csak a türelmet és a szeretetteljes bánásmódot ismeri, s ezzel sokkal többet tud elérni, mint az európai solymászat még legnagyobb kifejlődése korában is, mert ezek az ázsiai sólymok nem csak egyféle vadra vannak idomítva, sem pedig naponként csak egy vagy két vadászatra , hanem ezek válogatás nélkül üldözik a négylábú és a szárnyas vadakat, és pedig gyors váltakozással egymás után, a hányszor csak szükséges. Ackermann békebíró elbeszélte, hogy a fürj-vadászat idején, ha 20-30 fürjre volt szüksége, csak a bazárhoz kellett mennie, ott megszólította a legelső lovas kirgizt, a ki magával hordta sólymát, s megrendelte nála a vadat. A kirgiz intett, hogy elfogadja, megfordította a lovát, kisietett a pusztára, s alig 1 – 1 ½ óra múlva hozta a prédát.”         

 

Mi mindent tudhattak a természetről Almásy György XIX. századi kirgiz solymász kísérői? Mi maradhatott mára tudásukból?

* * *

Forrás:

Dr. Almásy György: Vándor-utam Ázsia szívébe, Királyi Magyar Természettudományi Társulat, Budapest, 1903.

Szöveg: Gőgös Norbert

Kép: Sergei Pareha és Gőgös Norbert

A fekete-fehér felvételek mindegyike Almásy művéből származik.