„A jó ember 15 évesen sem hivatkozik fiatalságra és 100 évesen sem panaszkodik öregségre.”
kirgiz szólás
Rövid képes írásunk nem Kirgizisztán legismertebb „vízi csodájához” az irdatlan méretű és mélységű Isszik-kul (tó) partjaira repít. Hanem a „Következő-, vagy Mögötte-tó” jelentésű Szong-kölhöz. A kirgiz nagyállattartó pásztorok több mint egy kerek millennium óta látogatják és hasznosítják termékeny nyári legelőit. Ugyanakkor ennél szebb tájat talán elképzelni sem lehet. Az itt legeltetett ménesek, nyájak, baktriai tevék és jakok csordái nyújtják a tisztes megélhetést a helyieknek – mindez, illetve a bőven 3.000 m fölé kapaszkodó hófödte gerincek-, végtelen víztükör festői látványa pedig az életre szóló élményeket és érzéseket a látogatóknak.
Szong-köl – a Következő-, vagy Mögötte-tó
A Tien-san (Mennyei-hegyek) egekig emelkedő vonulatai 2.900 km hosszan és 450 km szélességben húzódnak, Ny-K irányban, Ázsia szívében, afféle megszámlálhatatlan és felmérhetetlen, kővé dermedt hullámóriásokként. Kirgizisztán teljes egészének ezek a „hullámok” nyújtanak otthont. Igen ritka és megbecsült „csoda” a lapos, vagy csak egyáltalán lankás térszín, hiszen ahogy itt mondják, „Ahol Svájc hegyei végződnek – ott kezdődnek Kirgizisztán völgyei…”
A Narin tartományban található Szong-köl hatalmas víztükre a Szong-köl tau (Észak) és a Moldo tau (Dél) vonulatai között rejtőzik, mindenfelől további jégvájta vonulatok sokaságával. Ebből a földrajzi helyzetből adódhat neve: Következő-, vagy Mögötte-tó.
Komoly magasságokat, szinte lakatlan távolságokat kell megtennie mindenkinek, aki meg akarja pillantani: A Kalmak Ashuu hágója (3.446 m) az egyik „legalacsonyabb” és legjárhatóbb (kirgiz mércével persze) út, amin keresztül bejuthatunk medencéjébe. A 29 km X 18 km méretű (270 km2) óriás tengerszem víztükre 3.016 m magasságban fodrozódik. Tisztasága olyasmi, mint a X. században is lehetett, amikor az első kirgiz pásztorok megjelentek partjain. Legnagyobb mélysége csak 13 m, de víztömege így is jelentősen nagyobb, mint a Balatoné. (A Balaton felszínének tengerszint feletti magassága 104 m, csak hogy egy másik földrajzi összehasonlítással is éljünk.)
A tengerszem környezetének évi középhőmérséklete -3,5 ºC. A leghidegebb hónap a január, amikor csak ritkán szökik a hőmérő higanyszála -20 ºC fölé. Júliusban azonban 11 ºC az átlaghőmérséklet, sőt előfordulhatnak strandolásra alkalmas melegek (a parton – nem a vízben…) is. A tó kora októberben fagy be, s úgy is marad május második feléig. A téli jégpáncél meghaladja az 1 m vastagságot.
A május végén kezdődő nyár ugyanolyan rövid, de intenzív, mint a sarkvidékeken: 3 hónap alatt kell, hogy „körbe érjen” a pezsgő, egészéves életciklus. Megérkeznek a félnomádok ménesei, nyájai, csordái – s velük együtt a vízi-, mezei- és ragadozó madarak sokasága.
Augusztusi tél…
Első, a tengerszem óriásnál tett látogatásunkkor egy, a szokásosnál hamarabb beköszöntött „téli világ” várt minket (nem túlságosan marasztalóan…) augusztus utolsó hetében. Mondják, s olvasni róla, hogy egyes években hamarabb érkeznek a 2-3 éjszaka alatt minden zöldet bebarnító és elszürkítő éjszakai fagyok, de más valamiről olvasni – mint megtapasztalni.
Amikor órákon át kopog a hódara az ember fején séta, vagy lovagolás közben, gyorsan csappanhat a felfedezői vágy… s amint a pásztorok összepakolják a nyári konyhák kályháit… akkor dermed meg a maradék is…, ha netán volt még bennünk belőle.
A táj egyébként magasztosan gyönyörű az állandóan váltakozó sötét, éles kontúrokkal, de ha Tengri téli álomra készül… érdemes napok alatt cselekedni. Nagyon jól esik az esti beszélgetés a sztyeppei konyha egyetlen kályhájának melegénél, de ha onnan távoznunk kell… 5 db egymásra rakott matrac, s azon „100 kg-nyi”, többrétegű paplan sem tud segíteni, a turisták számára fenntartott „tiszta jurtában”. Ez a hideg egészen más, mint ami augusztus 20. után jön a Balatonnál… Itt Lőrinc nem tudna belepisilni a dinnyébe… mert minden porcikája csonttá fagyna…
Reggelre meg is születik – s esetünkben is megszületett az elhatározás: Vissszatérünk a jövő nyáron, vagy a következő nyarak valamelyikén…
Így esett röviden, hogy 2 augusztus végi „téli” napot élhettünk meg (és túl) Szong-köl drámai szépségű partjain.
Életadó tengerszem
Két év várakozás és felkészülés után kanyarodott le „ismét” terepjáró kisbuszunk a Narinba vezető főút egyébként egyre jobb minőségű aszfalt útjáról. Kirgiz sofőrünk ismét a Tölök folyó drámai szépségű völgyét választotta, körülöttünk minden irányban jégsapkákkal, a 4.000 m fölé tornyosuló hegyek feje tetején. Merre láttak legutóbb jakokat? Hajtottak fel baktriai tevéket az idén is? Jó év volt tavaly a ménesekre? – sokasodnak a kérdések, amint a Szong-köl legfontosabb keleti oldali „bejáratához” a 3.446 m magasan lévő Kalmak Ashuu hágóhoz közeledünk. Ezen az oldalon rendkívül dúsak a hegyoldalak legelői, a zöld több mint 50 árnyalata váltja egymást, állandóak a párában gazdag, hűs légmozgások. Így számolni lehet azzal, hogy jakokkal találkozunk.
Ezeket a 3.000 – 5.500 m magasságot kedvelő, tülkös patásokat Tibetben háziasították, kb. 10.000 évvel ezelőtt. A mongol hódítással kerültek a XIII. században a Tien-san és a Pamír vidékére, vagyis a mai Kirgizisztán, illetve Tádzsikisztán magashegységi tájaira. A bikák marmagassága akár 170 cm is lehet, tömegük meghaladhatja a 600 kg-ot. Nem ritka a 70 cm hosszúságú tülök, s mind tudjuk, ebből 2 db-ot is hordanak…
Valaha főleg teherhordó szerepük volt nélkülözhetetlen. 100 kg teherrel, 5.500 m magasságban is igen biztosan mozogtak. Ami meglepő lehet, hogy nem a magasságot keresik, hanem a szeles, hideg hegyoldalakat és a határozottan dús legelőket. A szárazabb, sztyeppésebb oldalakat kerülik. Húsuk, tejük ma is rendkívül értékes. Nincs az a hideg, ami megviselhetné őket. Az esetleges ménes- és nyájpusztulások idején, ők a kirgizek „biztonsági hús- és tejtartalékai”.
3.000 m magasság felett meg is láttuk az első csordát. A Szong-köl, az életadó tengerszem első patásait. Jó ómennek tekintettük a távolról csak lassan mozgó fekete pontok sokaságának ható jószágokat, s azt, hogy éppen szerpentinünk közelében tartózkodtak. Ha ilyen gyorsan látjuk a jakokat, bizonyára bőségesen elénk kerül majd ló, teve, juh, kecske… vagy ki tudja akármi más is… formálódott azonnal a XXI. századi turáni babona.
Közelebb érve az egyértelműen igen erőteljes állatokhoz (s látva, hogy számos tehén a borjait vigyázza) jogosan merül fel a kérdés a fényképezés előtt: Veszélyesek? „Á nem” válaszol gyorsan fiatal sofőrünk, Farkhad, hiszen nem tudhatta, hogy meg akarunk állni. Közelebb érve azután gyorsan változik véleménye: „Ha odasétálunk… akkor már veszélyesek.” De Mongóliában nem azok… jegyzi meg magyar honleány utazótársunk. „Nem tudom, azokat nem ismerem” mondja Farkhad. „De most a Szong-kölnél vagyunk… nem Mongóliában… s ezek meg veszélyesek” teszi még hozzá. Fotósétánk végeztével így azután marad a teljes bizonytalanság a helyi jakok veszélyességét illetően. Azok? Nem azok? – máig sem tudni. Azt azonban igen, hogy a háziasított jakot (Bos grunniens) 2003. óta külön fajként tartják nyilván. Így is próbálják megvédeni a még tiszta vérű vad jakokat (Bos mutus) az elkeveredéstől. Kirgizisztánban csak háziasított jakok élnek.
A Szong-köl irdatlan „magashegységi táljának” következő, nem várt – sőt határozottan meglepő nyári telepesei a hómezők peremein legelésző baktriai tevék (Camelus bactrianus). „Ha teve – akkor homoksivatag és meleg” élnek azonnal a gondolati társítással a legtöbben, hiszen a sztorik és személyes kalandok döntő többsége Egyiptomból, vagy Arábia országaiból való. Az egypúpú (dromedár) tevék esetén ez igaz is – ők melegben és homokon „egzisztálnak”. De nem úgy a baktriaiak…(!). Itt, a Szong-köl körüli hegyoldalakon hó-olvadékot isznak, felhők felett járnak, s az őszi hidegek közeledtével „grizzly medve bundát” növesztenek. Kirgizisztánban nem élnek vad tevék (Camelus ferus). A legszabadabbnak tűnő csordáknak, teve-famíliának is van valahol egy gazdája. Tevét tartani igen ésszerű: Rendkívül igénytelen, ugyanakkor önálló és önellátó állatok, szinte semmiféle gondozást nem igényelnek. „Elméletileg kéne, hogy legyen állatorvosi papírjuk, de itt van olyan 30 éves tehén is, amelyik életében egy állatorvost sem látott…” tolmácsolja Anvar, határozottan szórakoztató és fiatal kora mellett is már kellően bölcs kísérőnk.
Ha esetleg túl sok lenne belőlük, a kínaiak elviszik őket. Ha az anyag szerves – kínai étel, ha szervetlen – kínai fűszer lesz belőle, tartja itt is a szólás. Ez olyannyira igaz, hogy az utóbbi években le sem kell terelni őket (ahogy bármelyik más lábasjószágot sem) a Narinba, vagy Kocskorba vezető főút közelébe, mert a felvásárlók már itt helyben megveszik az állatokat. „Kína sajnos mostanában másképp beszélget velünk. Hallgathatjuk, amit diktál.” mondja Farkhad. „Tudjuk, hogy az ujgúrok mellett sok kirgizt is bezárnak azokba az átnevelő táborokba… s ott olyan a képzés… hogy egyesek túl sem élik…” folytatja. „De minek terhelni ezzel titeket, amikor Kína ránk, kirgizekre nézve olyan veszélyes…?” fejezi be, szinte bocsánatkérően.
A Szong-köl, az életadó tengerszem partján a 3 nyári hónap alatt nagyszerűen erőre kapnak, kikerekednek a ménesben tartott lovak-, valamint a „vegyesen terelt” juh – kecske nyájak is. Számlálásuk, vagy becslésük udvariatlanságnak számítana, ezért csak azt nyugtázzuk, hogy igen sokat látni belőlük a nyári szállások (jailoo) 5-6 km sugarú körében. Amennyire a látogatók nem… a helyiek épp olyan pontosan tudják, hogy melyik jószág, melyik szálláshoz tartozik.
Ramsar Convention és a múlt legendái
Fekvése miatt is, a Szong-köl medencéje emlékeztet a tanzániai Ngorongoro kráter medencéjére. Igaz, itt nem a vulkánok alakították a tájat, hanem a jég, s ez a vidék 1.500 méterrel magasabban terül el. Messze tágasabb, levegősebb. Oroszlánok és zebrák helyett vízimadarak sokaságát lehet megfigyelni, különösen a tó DK-i oldalán, ahol a Song-köl folyó „ered”, ezzel is biztosítva, hogy a víz mindig édes maradjon. A „kifolyásnál”, ha lehet még zsibongóbb az élet, s természetesen a költőző madarak mellett, a lovak, s a többi állatok is kedvelik. Már külföldiek (főleg koreaiak, japánok, angolok, németek) is járnak ide „madarat lesni”, sőt egyre többször felbukkannak a helyi, városi kirgiz turistákat hozó kisbuszok is.
A Ramsar Convention végzései értelmében igyekeznek tenni a vizes élőhelyek megőrzéséért (a Balaton is az egyezmény által óvott terület), így természetes, hogy a nemzetközi természetvédelmi szervezetek figyelmét sem kerülte el az életadó tengerszem kivételes gazdagsága. Teljes nyugati fele védett terület.
Elindultunk tehát mi is madarakat kutatni… Annyi, a sztyeppei életmódra jellemző, csodaszép jelenetnek lehettünk azonban szemtanúi (sőt, majdhogynem résztvevői), hogy gyorsan megfeledkeztünk akár a kacsákról… akár a verebekről…
Így utólag is kimenteném társaságunk tagjait a mindennemű bíbiceknél, gulipánoknál, vagy vöcsköknél… de a pásztorélet jelenetei sokkal inkább vonzották a szemet, lelket, és így a kamerákat is, mint a „ramsari szárnyasok”.
A Szong-köl partvidékéről nem hiányoznak a misztikus kulturális emlékek sem. Csak egyetlen példa az idők kezdete óta legendákat éltető Tash Tulga. Gigászi kövekből rakott kőkörök sora, gránitból… ami itt egyáltalán nem található.
A feltevések szerint a Kr. e. I. évezredben építhették őket ugyanúgy, mint a mai Altáj Aut. Köztársaságban, Tuva Aut. Köztársaságban, vagy Nyugat-Mongóliában lévő „társaikat”. Van azonban olyan vélekedés is, hogy a világhódító Timur Lenk (Tamerlán) seregében óriások is szolgáltak… s ők főzték a lóhúst ezeknél a gigászi tűzhelyeknél… az India meghódítása előtti nyáron, 1398-ban.
Valódi világ életérzés
Elég csak egyetlen alkalommal látni egy, a ménest terelő kiskamaszt, hogy beleborzongjunk, mennyire más itt még az élet. Elég néhány szó beszélgetés a kancatej lefejése, vagy az ételkészítés során (remélhetőleg kevéssé zavarva az asszonyokat), hogy foszlányokban felderenghessen nagyszüleink valamikor eltűnt világa. Elég néhány tekintet, kézszorítás, pár tolmácsolt szó a legelőkön, hogy elbizonytalanodjunk – csak nem valódi figyelem, személy a személynek szóló emberiesség, amibe belebotlottunk…?
A multi cégek, mobilhálózatok, közösségi médiaóriások és információs forradalmaik előtti állapotok ezek – egy Valódi világban. (Való világ nélkül.) Emberek, családok, akik nem korlátlan tarifák, web applikációk, és nem létező kommunikációs csoportok segítségével „vannak együtt” – hanem… a valóságban. Együtt ébredve, együtt dolgozva, együtt nevetve- és sírva, ha épp úgy kell, hogy legyen.
Reklámok, kampányok, politikai- és média manipulációk véget nem érő áradata sulykolja belénk, mennyi mindent adott az információ kora – s mennyire üdvös az állandó változás.
Itt, a Valódi világ szabad ege alatt töltött néhány nap után azonban könnyen megtörténhet, hogy egyszer csak azt kérdezzük magunktól: Mennyi mindent vett el az információ kora – s hová taszít minket a változás káosza?
Munkája végeztével ebédet kap a kiskamasz. Húslevest, főtt húst, majd utána gyümölcsöt és gyümölcsös joghurtot. (Ha kér, most nagyon sok kumiszt is ihat.) Édesanyja szolgálja ki, aki nő. Édesapja – aki férfi – a szomszéd legelőkön segít. (Kiskamaszunk nem is sejti, hogy más, „fejlettebb” országokban szülei hovatartozása, neme már nem is lenne ilyen egyértelmű… mint, ahogy immár az élet szinte egyetlen más eleme sem…)
Az asszonyokon, gyerekeken kívül most éppen Aibek a „rangidős férfi”, aki a nyári szálláson maradt. Itt még lehet erős, itt még védelmezheti az asszonyokat és a gyengébbeket. 25 év körüli, nős, gyereket már adott Tengri – aki feleségével, Nazirával együtt tudja eldönteni, hogy hány további jöhet majd még… Kérdezzük lóról, felvásárlási árakról, legelőkiosztásról, meg arról, jött-e már idén farkas.
Tekintete fürkésző, megfontolt, de ugyanakkor villan valami rókás huncutság is mandulaszeme sarkában. Minden mozdulata nyugodt, s afféle széles. Alkata nyúlánk, erős csontú, de hajlékonysággal. Súlyfeleslege egy dkg sem. Magyarországon 4-5 generációval ezelőtt „dívott” ez a típus… valamikor az 1930-as években, vagy még egy kicsit utána is talán.
Szívesen beszél a juhok nagyon jó élősúly áráról, s reméli, hogy tartósan maradhat a min. 130,-USD/ darab felvásárlási érték.
Amikor a lovak itatásáról kérdezzük, rámutat egy közeli, harsogóan zöld, de száraz patakmederre. „Ami ebből folyik a délután, azt a vizet isszák a legszívesebben. A lovak mindig válogatnak, de valami miatt ehhez a vízhez húznak…” mondja Aibek. De ebben nincs is víz… mondja ki valamelyikünk, a kétségtelenül előttünk tátongó helyzetet… „Most nincs, de hamarosan lesz” válaszol alkalmi hallgatóságára, majd a hófödte hegyoldalakra nézve. S nem tudjuk eldönteni… most miről árulkodik jóízű mosolya…(?)
Látogatásunk végén, a terepjáró buszba ülve, persze, hogy szóba kerül az itatás sztori… Ezek a kirgiz falusiak is szeretnek a városi emberen mókázni… Itt sem más, mint mondjuk a Hargitán… hallani az egymásra is reflektáló kommenteket. Azután Farkhad (mintha értené a magyar szót) megáll a korábban szóban forgott patakmeder mellett: Hívogatóan csörgedezik benne a kristálytiszta víz. (!) A nap melege délutánra megolvasztotta a patakot tápláló hófoltok alul üveges jegét… Ilyet is tud a természet, itt a Tien-sanban.
Vacsoránál
Vendéglátóink készítik a vacsorát, s közben a vendég jurtában a terítés is megkezdődik. Sülnek – főnek a húsok, s állítólag készül az aggszakállaknak járó kosfej is. (Az aggszakáll jelentése kirgizül aggszakáll – vagyis agg szakállas ember.) A kiadós félnomád kirgiz vacsoránál semmi sem finomabb és változatosabb: A húsok mellett kerül itt az asztalra többféle friss zöldség és gyümölcs (Biskekből, Osh-ból, vagy akár Üzbegisztánból hozzák), lekvárok, sziruppal édesített joghurtok, többféle sütemény és cukor. A kovásztalan kenyér (kattama) mindig hibátlan. A tea mellé kompót (befőtt) is jár, de még török finomságok (baklava, kayisi) is fokozhatják az elégedettséget. Mohamed próféta nem tanított semmit a vodkáról… így a megvendégelés kedvéért az is szerepet kaphat. Ha magyar vendég jár erre, elég gyorsan felmerülhet Atilla neve. Atilla a hun jellemzően inkább a fiúkat, férfiakat foglalkoztatja jobban… ők mondják el szívesebben, hogy Atilla ősei mind kirgizek voltak – így tulajdonképpen Atilla és katonái a legmesszebbre jutott kirgizek. Szót- szó követ… s az ember világosan láthatja, hallhatja, mennyit tehet két évtizednyi társadalomtudomány oktatás. Mit eredményez a bizonyosság – s mit az elbizonytalanítás szándéka, módszertana. Atilla a hun Magyarországon élt… Az Alföldről irányította legendákba költözött birodalmát… Magyarország királyai eredeztették tőle uralkodói hatalmukat és jogaikat – s mégis itt, a Szong-köl partján legeltető pásztorok büszkék rá, hogy kirgizektől származott…
Közben tálalásra kerül a kos feje. Nem kis büszkeség annak, aki kapja, s utána tovább oszthatja. Nagyon finom, s ha nem akarunk élni az előre eltervezett nyafogás eszközével, őszintén kimondhatjuk: Mitől is ne lenne az?
Ha olyan a házigazda és a vendég, jól sikerül az áldomás. Kedves, jóhiszemű emberektől emelkedett, akár baráti lehet a hangulat. Gyorsan repül az idő, ha érdekes, amit másoktól hallgathatunk.
A vodkás poharak koccanása előhívhatja a poggyászból az igazi oroszhegyi (Székelyföld) szilvapálinkát is… s onnantól kezdve meg minden folyamat felgyorsulhat…
Egyre viccesebb kérdések is felreppenhetnek, mint pl. Mennyi idő alatt ér ki ide a mentőszolgálat? – Mikor voltak utoljára színházban? – Van-e orvosi hálapénz? – Mennyire fontos a nőknek a női egyenjogúság?… stb.
Erre azután a kirgiz házigazdák is visszakérdezhetnek, mint pl. Miért indulhatnak Amerikában, meg egyre több fejlett országban férfiak a női sportversenyeken? – Miért egyszerűbb illegálisan Svédországba jutni – mint legálisan?…stb.
Ilyenkor kell felülkerekedni a Mark Zuckenberg „algoritmusai” által leszabályozott, igen – vagy nem engedélyezett tematikákon, a kizárólagossá erősödő Facebook és Twitter „normalitás – normákon” és hálát adni, hogy egyelőre még létezik egy ilyen környezet – és a benne ilyen kivételes sorsú lakói is.
Ilyenkor, itt kell áldomást mondani a messziről, kalandos úton érkezett oroszhegyi szilvapálinkával, hogy a Szong-köl, és a nyaranként itt élő emberek élete is megmaradhasson így még egy darabig. A szabad ég alatt, hetedíziglen kirgiz őseik álmai és akarata szerint.
„Az öregedő ember már értékeli a fiatalságot.”
kirgiz szólás
* * *
Szöveg és kép: Gőgös Norbert
