Június végén szerte az országban a hagyományőrző közösségek megünneplik a nyári napforduló ünnepét. Idén Június 21. napján éri el a Nap a legnagyobb erejét, és ekkor küldi legtovább éltető erejét Földanyánkra.
A pusztai, nomád népek az év legjelesebb napjainak tartották a nyári és a téli napfordulót. Ezekhez a napokhoz kötötték a vándorló nagyállattartás területváltásait. A őseinknek a kereszténység felvétele előtt a legjelesebb ünnepnapjai voltak a napfordulós ünnepek. Az eredeti szertartások, mind a keleti puszták messzeségébe vezetik tekintetünket. A fény teljességének ünnepe, ahol a lélek szakralitása megerősödik, és közelebb kerül a Teremtőhöz. A magyarokkal kapcsolatos tűzgyújtási szertartásokról már Ibn Ruszta arab földrajztudós is említést tesz a 903 és 913 között íródott munkájában.
Hagyományőrző közösségeinknek egyik kiemelkedő ünnepe az ilyenkor szokássá vált Szer megtartása, a tűzön járás, együtt éneklés és virrasztás. Ezekben a napokban a leghosszabbak a nappalok és legrövidebbek az éjszakák. Az évkör ekkor érkezik fordulópontjához és a fénnyel áldott idő innentől fogva egyre rövidebb lesz.
Szertűz Bugacon / Kurultaj – Magyar Törzsi Gyűlés
A nyári napfordulós ünnepen a Nap éltető energiájának megújulását az élet újjászületését ünneplik Öregistennek, Tengrinek mondanak köszönetet. A Közép-ázsiai pusztákról, a Turáni-alföldről származó rokon népek hasonló szertartásokkal köszöntötték a Kök Tengrit. Kök – kék vagyis fényességes, Tengri – Isten – a Végtelen. Az újabb nyelvészeti álláspont szerint az ó-türk eredetű „tenger” szavunk is a végtelen Tengriből származhat. Elődeink ősi táltos hite összeolvadhatott a Tengrista vallással. Erre a felvetésre az egyik bizonyítékot Theopülaktosz történetíró egyik munkájában találhatjuk meg: „A turkok (a bizánci források így neveztek minket magyarokat) igen ostobán szentnek tartják a tűzet, a levegőt és a vizet tisztelik, a földet himnuszokkal dicsőítik, de csupán azt imádják és nevezik istennek, aki a világmindenséget teremtette. Neki lovakat, ökröket, juhokat áldoznak és vannak papjaik, akikről azt tartják, hogy megvan bennük a jövendőmondás képessége..” A táltosainkra való bizánci utalás pedig kiegészíthető az arab utazók, földrajztudósok X. századi forrásaival, amelyekben a magyarok tűzimádatát írják le. A táltosok tevékenysége általában a tűzhöz kötődött. Révülésnél, rituális és áldozati szertartásokban fontos szerepet kapott a tűz. Így lehetett a napfordulós szereken is. Kiemelt szerepet kapott a táltos és Tengrista vallásokban az életfa. A magyarok szent jelképe a világot alkotó szférák (alsó, középső, felső világ) közötti összeköttetést megjelenítő Égigérő Fa, amely az Isteni kapcsolat útját is jelképezi.
Fehérholló Öskű és Sólyomfi Nagy Zoltán a Magyar Turán Alapítvány által Kazakisztánba küldött magyar életfa- állítási szertartáson
A mai Kök Tengri Szereken Naptánc ünnepséget tartanak, melyek közepén az Életfa, az „Égigérő Fa” áll. A tánctér körül árnyékvetők, a táncosok jurta szállásai, izzasztókunyhók, tűzgödör található meg.
Áldás!
