Napjainkban a húsvétot általában a keresztény kultúrkör egyik legfontosabb ünnepköreként tartjuk számon, valójában azonban legősibb tartalmát tekintve azokra a kereszténység elterjedése előtti ünnepekre és misztérium-kultuszokra nyúlik vissza, amelyek a természet tavaszi újjászületésével függtek össze. Az alábbi cikkünkkel kívánunk áldott húsvéti ünnepeket olvasóinknak.

Húsvéti határkerülők Székelyföldön / Fotó: MTI – Egyed Ufó Zoltán

A keresztény világ legnagyobb ünnepei általában – csakúgy, mint a karácsony esetében is – különböző, a természettel harmóniában élő népek már korábban is létező rítusain, szokásain alapulnak. A vallás terjedésével az egyháznak mindinkább érdekévé állt, hogy az emberek elfogadják a húsvétot, mint a legkeresztényibb ünnepet, ezért a legősibb rítusokat is megtartotta. Tavasszal a természet ébredése a megújulás szimbóluma, mely motívumhoz kapcsolódik a húsvéti szokások számottevő része is. Az ember és a természet ősi kapcsolatának tanúbizonyságaként a tavasz a bőség hírnöke, a tél nélkülözésekkel, nehézségekkel, betegségekkel terhelt időszaka után boldogabb, termékenyebb napokat ígér. E különleges kötelék nyomai máig is fellelhetők a tavaszi ünnepkörben.

Hímes tojások / fotó: gocsejmuzeum.hu

A húsvét mozgóünnep, időpontja egybevág a tavaszi napéjegyenlőség (március 21.) idején megtartott termékenységi ünnepekkel, melynek elemei – a feltámadás és az újjászületés eszménye – összhangban áll a keresztény húsvét szellemiségével. A tavasz csillagászati kezdetét jelentő napéjegyenlőségről a világ minden táján megemlékeznek a természeti népek, lovasnomád őseink és keleti rokonnépeink különösen kiemelt ünnepe. A niceai zsinat Kr. u.  325-ben úgy rendeltetett, hogy húsvét vasárnapja a tavaszi napéjegyenlőség napját követő holdtölte utáni első vasárnapon ünneplendő. Ebből következően az ünnep a március 22. és április 25. közötti időszakra eshet.

A természet újjáéledése a Nap erejéhez köthető, ezt szimbolizálja a tavaszi ünnepkör szertartásaiban a tűz, később a gyertyaláng. A telet búcsúztató tűzrakás, amely valamennyi hagyományos „pogány” tavaszünnepben megjelenik, tovább él a római katolikus egyház keretein belül a nagyszombati gyertyaszentelés képében. Az egyházi felfogás szerint ez a gyertya a feltámadt Krisztus jelképe, azonban eredetét tekintve a különféle „pogány” tavaszünnepekből került át a kereszténység szertartásaiba, ahol ugyan új, szimbolikus értelmet nyert, ám eközben korábbi tartalma sem tűnt el nyomtalanul.

fotó: MTI/Czeglédi Zsolt

Hazánkban a húsvét egyik jellegzetes szimbóluma a barkaág, melynek különleges gyógyerőt tulajdonítottak eleink. A barkaszentelés egyházi eredetű népszokás, ám a növényt ezután gyógyításra, jóslásra, rontás ellen, és rossz idő elhárítására használták fel. A virágvasárnapkor szokásban lévő barkaszentelés köntösében az ébredező természet zöld növényei jelennek meg.

A húsvét legnépszerűbb szokása a locsolás, melynek alapja a víz tisztító, termékenységvarázsló erejébe vetett egyetemes ősi hit. Az öntözés helyett a vesszőzés hagyománya él néhány észak- és nyugat-magyarországi faluban, a jelképes termékenyítés és a rituális megtisztulás szimbolikájában megegyezik a locsolással. A középkorban vízbevetélő hétfőnek és vízbehányó keddnek nevezték e jeles napokat. Ezt a régre nyúló termékenységvarázsló szertartást idővel az egyház is átvette, kibővítette jelentésskáláját, mely így már a keresztelkedésre és arra bibliai történetre is utal, amelyben a Jézus sírját őrző katonák a feltámadását hirdető asszonyokat vízzel locsolták le.

Mezőkövesdi locsolkodás / Fotó: MTI – Vajda János

A húsvét szerves része a piros tojás, amely több nép hiedelemvilágában is megjelenik – elég csak arra gondolni, hogy a tojás motívuma szinte egész Európában és Ázsiában a termékenységet hivatott jelképezni. A Kárpát-medence területén lévő népvándorlás kori és avar sírokban gyakran találtak sírmellékletként tojást, sőt díszített tojáshéjat is a régészeti feltárások során. A leggyakrabban házityúktól – ritkábban lúdtól – származó tojásmellékletek általában az elhunyt medencéje körül helyezkedtek el és a legnagyobb arányban női sírokból kerültek elő. Több esetben találtak gyermekek sírjában is, ritkán ugyan, de akadt példa arra is, hogy férfiak mellé helyezték a lelettípust. A tojásmellékletek elhelyezkedése és zömében női sírokban való felbukkanása miatt valószínűsíthető, hogy e szokást a termékenységgel kapcsolatos hiedelmek hívhatták életre. A vizsgálatok szerint az avar temetőkben a sírokba zömében kiköltött, üres tojások maradványai kerültek, tehát nem tekinthetünk rájuk ételmellékletként, sokkal inkább lehetett szimbolikus szerepük. Feltehetőleg a tojás a halál utáni élet, az újjászületés és a feltámadás szimbólumaként kerülhetett az elhunytak mellé. A sírokból festéssel és karcolással díszített tojások is kerültek elő, ezek mögött szintén feltételezhető valamiféle régmúltra nyúló szertartásosság, melyből akár a húsvét gyökerei is eredeztethetőek.  Idővel az egyház a megváltás jelképévé tette a tojást, a belőle kikelő madárral Jézus újjászületését hirdeti. Piros színe ebben az értelmezésben Jézus kiontott vérének jelképe.

Tojások avar sírokból a dunaújvárosi Intercisa Múzeum gyűjteményéből / fotó: intercisamuzeum.hu

Érdemes tehát komolyabb figyelmet szentelni eleink kereszténység felvétele előtti hitvilágára, hiszen láthatjuk, hogy napjaink jól ismert szokásai mögött milyen ősi hiedelemrendszerek húzódhatnak meg és élnek tovább észrevétlen, még akkor is, ha hagyományainkat háttérbe szorítjuk idegen szokások átvételével.

Forrás

Bálint Sándor – Karácsony, Húsvét, Pünkösd – A nagyünnepek hazai és közép-európai hagyományvilágából 3. kiadás, Az apostoli szentszék könyvkiadója, Budapest, 1989.

Dömötör Tekla – Magyar Népszokások. Budapest: Neumann Kht., 2003.

Pais István – A húsvét. Világosság, 3. évfolyam, 1962 / 4. szám

Rőmer Judit, Kálmán Péter, Sáriné Szebenyi Judit – Magyar Kalendár II. Dalok, rigmusok, mesék, népszokások a tavaszi ünnepkörből. Szeredás Bt., Debrecen 2008.

Tátrai Zsuzsanna – Magyar Néprajz VII. Népszokás, Néphit, Népi Vallásosság, Szokások, Jeles Napok, Ünnepi Szokások – Húsvéti Ünnepkör. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1990.

Tojás – Régészeti Adalékok A Húsvét Egyik Legfontosabb Jelképéhez – Herman Ottó Múzeum

Fotó: Hagyományok Háza