A mai globalizált világunkban, talán pont a természet rendjének megfelelően – mintegy ellenhatásként – egyre többen térnek vissza a hagyományőrző életmódhoz. A mindennapokban megélt hagyományápolás minta értékű. Az alábbi cikkünk útmutatás lehet, hogy milyen úton juthat el egy városi ember, a rohanó forgatagból, egy természet közeli életbe. Varga Zoltán lélekemelő riportját olvashatjuk el Varga Mihály bugaci hagyományéltetővel. 

Derűs márciusi nap van, a tavasz első napsugarai. Bugacon vagyok, Varga Mihály tanyájára tartok. Aki ismeri a Félegyházi Kenyérgyár reklámjait, már látásból őt is ismeri. Viseletben kínálja a Betyár Cipót a plakátokon. Aki Mihályt ismeri, tudja: nem a felvétel kedvéért vette fel a ruhát: ő minden nap így jár. S felesége és mind a négy gyermeke is. Ez az életük. Az udvarba befordulva, mintha 100 évet mentünk volna vissza az időben. Régi parasztház, felújítás alatt éppen. Az udvaron lábasjószágok, kutya, távolabb ló. Körös-körül a megművelt föld, ameddig a szem ellát. Csinálunk egy-két felvételt a cikkhez, aztán leülünk beszélgetni. A szokásos életrajzi adatokkal kezdjük.

Apai nagyszüleim egy Tisza menti kis faluban éltek, Vencsellőn. Édesapám oda való, édesanyám Aszódról származik. Szüleim gazdálkodók voltak, apámék és édesanyámék részéről is. Aztán az 50-es évek jöttek, padláslesöprés, amik meglehetősen megkeserítették a parasztember életét, s akkor gondolta azt édesapám, hogy –úton útfélen lehetett hallani, hogy hív a város, vár a gyár,- hogy felmegy szerencsét próbálni, összeszed annyit, amennyiből ha visszamegy, vesz egy borjat, valamennyi lábasjószágot, s folytatja a gazdálkodást. Hátha elmúlnak azok a nehéz idők. De végül ottragadt Kőbányán a porcelángyárban. Kényszerűségből. Ott ismerte meg édesanyámat is. Én már ott születtem.

– Hogy lesz valakiből, aki Kőbányán született, Bugacon pásztor hagyományőrző?

Első generációs fővárosiként úgy gondolom, először önkéntelenül, aztán egyre tudatosabban figyelve ismertem föl a gyökereimet, azokat, amelyek nem a pesti aszfaltba mélyedtek, hanem a falu felé mutattak. Még 6-7 éves lehettem, amikor a szüleim kérdezgették, mi szeretnék lenni, mire azt feleltem: paraszt.

– Na jó, de ez honnan jött? Vidéken nem csak gazdálkodók éltek, hanem iparosok is.

Gyerekkoromból őrzök néhány emlékképet. Érdekes módon, ezek nem pestiek, hanem elsősorban a vidéki nyaralások emlékei. A nagyszülőknél. Akkoriban láttam hétvégém vasárnap, még akkor arrafelé viseletben jártak az idősek. Szépen kiöltözve kiültek a padra a ház elé. Azokra az emberekre olyan jó volt ránézni. Akármilyen ráncos öreg is volt az az ember, méltóságot sugárzott az arca. Feltételezem, hogy az öltözék is hozzájárult ehhez, de nem szabad megfeledkezni arról, hogy más tartása is volt a régi embernek. Tapasztaltam is, hogy egy-két generációval később már a munkásruha, svájcisapka, gumicsizma volt a divat. Már akkor is a fiatalabbak abban jártak. Az nem volt annyira lélekemelő látvány. Most meg szabadidőnadrág, edzőcipő, s a baseball sapka az meg egyenesen siralmas.

Ez befolyásolt, nem csak vidéken élni, úgy, mint a régiek, hanem azt az öltözéket is viselni. Én nem őrizni szeretném a hagyományt, hanem megélni. A hagyományőrzés az nem a ruha összevarrásához használt cérna minőségétől meg hitelességétől függ, hanem az valahol itt belül van. Azt gondolom, hogy kinek-kinek ahogyan anyagi lehetősége adódik, úgy tudja kiteljesíteni ezt a kört, egészen a legpontosabb viseletig. A viselet persze szerves része annak, hogy valaki minél teljesebben tudja megélni a hagyományt, minél szorosabb kapcsolatban lehessen vele, de véleményem szerint az is hagyományőrzés, ha valaki a magyarságban gondolkodik, ünnepeit, szokásait tudja, használja és tovább tudja adni. A világ legnagyobb butasága lenne, ha úgy szelektálnánk, hogy „te nem vagy hagyományőrző, mert műszálas a parasztinged”. Majd előbb-utóbb ő is eljut oda, megadatik neki, hogy hagyományosan készült ruhája legyen, de nem ez a leglényegesebb elem, az biztos. A hagyomány megélése fontosabb, mert így a valódi élet legfontosabb, s minden fontos dolgát a magáénak tudhatja. Kívül hagyva az összes lényegtelen talmi csillogó kacatot, amire még ránézni sem érdemes, nemhogy időt pazarolni rá. Ha az ember erre helyezi a hangsúlyt, akkor ez a valódi élet biztosítéka, hogy az élete mély lelki tartalmakat magában hordozó élet, nem ilyen felszínes műanyag élet, mint ami sajnos a mai világot jellemzi.

Azt gondolom, minden ember ilyen valódi életre vágyik, csak amíg nem próbálta, nem tudja mi az, s még ha próbálta is, nagyon nehéz a régiből kilépni. A mai világ minden oldalról pont az ellenkezőjét zúdítja az ember nyakába, és nyomja elfelé ettől.

Még Kőbányán laktunk, szüleimmel, amikor én már járkáltam az Ecserire meg más ócskapiacokra, vásárolgattam a régi dolgokat, aztán dugdostam a szüleim elől.

– Miért kellett dugdosni?

Mert ők azt mondták, hogy ne nevettessem már ki magam ilyen ócska vackokkal.

– De hát ők fölismerték ezeket a tárgyakat, hiszen az ő gyerekkorukban ezek még mindennapi használati tárgyak voltak, nem?

Persze. Csak ők abból a gondolkodásból indultak ki, ami a falusi parasztembernek megtartója volt, hogy alkalmazkodni kell a környezethez. Tehát a többi emberhez. És én ezzel kilógtam a sorból, és ez nem volt beilleszthető az ő gondolkodásukba. Lehet, hogy szégyellték is. Nagyon sokáig nem is vettem fel, csak ingeket, egyszer-egyszer csizmát. Aztán, ahogy Pécelre kiköltöztünk, akkor már deréktól felfelé viseletet hordtam, legfeljebb a pantalló alatt csizmával, hogy eltakarja a szárat. Főleg édesanyám miatt nem mertem felvállalni. Aztán amikor ő meghalt, az ellenállás alábbhagyott, úgy kezdtem bejárni a Liszt Ferenc Általános Iskolába tanítani. 10 évig tanítottam ott.

– A tanári kar, az igazgatóság részről mi volt ezzel kapcsolatban a hozzáállás?

Elfogadóak voltak, s talán nem állok távol az igazságtól, ha azt mondom, hogy támogatták. Valamilyen szinten egy színfoltot jelentettem, azt hiszem, bár nem ezt tartottam lényegesnek, hanem a gyerekekkel való foglalkozást, s talán ott sem vallottam szégyent. Bár édesapám egészen a legutolsó időkig úgy gondolta, hogy ki fognak ezért rúgni, de én úgy éreztem, elismerik a munkámat.

– Végül hogy szakadt el az a bizonyos cérna, mi volt a döntő momentum, hogy feladja addigi életét, s hogy került ide, Bugacra?

Nem volt ilyen cérnaszakadás. A gondolat már régóta megvolt. Még főiskolás koromban képzeltem el, hogy leköltözök egy isten háta mögötti kis faluba, s eljátszom a néptanító szerepét. Már a 90-es évek végétől viseletben jártam Pesten is, és bár Pécel ezerszer jobb volt, mint Kőbánya, éreztem, hogy ez nem az igazi. Pécel olyan, mint egy alvó város, az emberek nagy része Budapesten dolgozik, s az a mentalitás, az nagyon hasonló a fővárosihoz. Ezért megmaradt bennem egy alapvető hiányérzet. Mikor Emesével összeházasodtunk, akkor jött elő egyértelműbben, hogy most már elszakad az ember a szülői háztól. Akkor már csak édesapám élt, s egyéni nyomorúság, hogy egyke vagyok, sokáig azt éreztem, hogy én nem hagyhatom ott őket, mondván, az öcsém ott van segíteni. Közben olyan tevékenységet kezdtem végezni, ami majdnem elfeledtette velem ezt az egészet, a mindennapi feladatok kezdtek rárakódni. Egy autóalkatrész boltot nyitottunk. Hál istennek, ez hamar elmúlt.

– Ha sikeres lett volna ez az üzlet, akkor lehet, hogy sosem köt ki itt Bugacon?

Még az is lehet. Az anyagi javak hajszolása sok esetben úgy elviszi az embert az erdőbe, hogy onnan már kilátás sincs soha többet visszafelé.

– Magánál ezt hogyan sikerült elkerülni?

A házasság sokat lendített. Az, hogy megtaláltam azt az asszonyt, aki ehhez az élethez illeszkedik. Ilyenforma a gondolkozásában.

Az asszonyhoz fordulok: – mondja, hol lehet ilyen asszonyokat találni? Mert ezt sokan meg fogják tőlem kérdezni…

Budapesten. (Nevet, nem egészen érti a kérdést.)

– Akiket én ismerek, a legtöbb hagyományőrző első kapcsolata szétment, s aztán a hagyományőrző közösségből talált olyan nőt, aki el tudta fogadni ezt a fajta életformát. Talán a hölgyek rosszabbul tűrik a „nomádabb” körülményeket.

Én ebben kakukktojás vagyok a családban, az biztos. Soha senki nem volt a családban, aki a mezőgazdaság meg az állattartás iránt érdeklődött volna. Az, hogy én kertészeti egyetemre mentem, már ez is teljesen furcsa volt nekik. Meg az a gondolat, hogy vidékre menni. Én még Mihályt nem ismertem, amikor már néztem Somogyban eladó házat. Aztán anyukám testvére azt mondta, inkább ad nekem pénzt, csak maradjak a közelben lakni.

– Végül mégis itt kötöttek ki… És most hogy élnek, hogy megy egy napjuk?Például televíziójuk van?

Sajnos van. Bár most éppen elromlott. De azt el kell mondanunk, hogy tavasztól télig szinte soha nem kapcsoljuk be. Híradó, gyerekeknek valami mese. Ennyi.

– Sok ember azért nem vállal gyereket, mert attól tart, hogy nem tudná őket olyan színvonalon felnevelni, ahogyan szeretné. Jó, a TV az Önök döntése volt, de ezen kívül, olyan előfordult már, hogy valamelyik gyerek valamit nagyon szeretett volna, s nem tudta neki megadni?

Nem, s én ettől nem is félek. Mindenük megvan. Voltunk már nagyon rossz helyzetben, de a család mindig besegített. Vagy kétkezi munkával vagy anyagilag. Persze vannak olyan kívánságok, amit ha sok pénzem lenne, sem vennék meg. Nekem sem volt sok babám, volt olyan, amit sosem kaphattam meg, de jobban meg tudom becsülni azt, ami megvan.

Mihály is helyesel.

A gyereknek a legnagyobb szüksége a szüleire, a szülei idejére van. Nem mindenféle csillogó vackokra, hanem a jelenlétre. Mi ott vagyunk.

– És mi a véleménye azokról a lányokról, akik ugyan eladó sorban vannak, de akik inkább „karriert építenek”? Aztán, ha végre rászánják magukat, már nem fognak négy gyereket bevállalni.

Nekem ez annyira idegen gondolkodásmód, hogy el sem tudom képzelni. Ezek a nők, ezek az emberek nem is érdekelnek engem igazából. Sajnálom őket. Annak idején is volt több jómódú ismerősöm, akikkel baráti viszonyban voltunk, s ők is mondták, hogy én nem e világra való vagyok. Ők ebben a pénzvilágban éltek. Én meg mindig arra gondoltam, hogy ha kitörne egy háború mondjuk, akkor ő mit csinálna a pénzével, az elektromos kütyüivel, meg a nem tudom mijével? Lehet, hogy én jobban meg tudnék élni a föld hátán, mint ő. És én éreztem azt, hogy ő nem e világra való. Ez a mai világ olyan kifordult igazából.

A gazda veszi át a szót.

Azok a nők, akik nem vállalják a gyermekáldást, két alapvető parancsnak nem tesznek eleget: az anyaság alapvető hivatását nem vállalják, és a nemzet továbbélését nem szolgálják. Lehet, hogy az ilyen ember ezer lényegtelen dolognak megfelel, és eleget tesz, de a két legfontosabbnak nem. S amit helyette választott, az a töredékében nem gazdagítja és boldogítja, mint amit akkor kapna, ha a legfontosabb hivatásának tett volna eleget. S ma ezer helyen és ezer módon próbálják ezt elrejteni és eltakarni az emberek elől, hogy ne lássák, eszükbe se jusson, vagy ha eszükbe jut, akkor csak nyűgként, ami csak nyomorúságot és nehézséget okoz.

– Még egy kérdést tartogattam a végére. Én láttam magukat minden egyes rendezvényen itt Bugacon, az Ősök Napján, a Kurultajon, viseletben. És a rendezvény után jött a kis lovaskocsijával és segített összeszedni a szemetet. Van olyan –szintén hagyományőrző – aki azt mondja, hogy erre, az őseink tiszteletére tartott ünnepre eljönni is csak pénzért jön el .

Akkor ennél az embernél csak a lényeg nincs meg. Csak azt nem látja. Hiába vannak meg a külsőségek, a tökéletes felszerelés meg a vívótudás, nem sokat ér a lényeg nélkül. A régi embernél épp az volt a csodálatos, hogy megvolt mindkettő, és egymást erősítette. A külső, az öltözék, és a belső, a lélek.

Lassan elfogynak a gondolatok, elfogy a szó. Csendben ülünk az asztal körül. Mihály, Emese, s a négy gyermekük. Látom a szerény, de tiszta otthont, látom az arcokat az asztal körül, érzem a nyugalmat. Ez külső és a belső összhangja. Ezt kívánom minden mai hagyományőrzőnek.