Akár új megvilágításba is helyezheti a magyarság kialakulásának, vándorlásának zegzugos történelmét az a kutatássorozat, amelyet a titokzatos eredetű kazak madjar törzs tagjain végzett el egy fiatal honi kutató. Bíró András Zsolt antropológus
Kétezer-hét hetedik hó hetedike, a madjarok törzsi gyűlésének napja meghatározó pillanat lett a Kazahsztánban szétszórt közösség életében. Több évszázados ostrom, nagy birodalmak elleni háborúskodások után a törzs megerősödött öntudatában – nem kis részben a magyarok iránt érzett rokonságtudatnak köszönhetően.
Szellemvárosok szellemsíkságokon: kísérteties világ a Középső Horda szállásterülete. A pusztákon a csordák, a településeken az emberek váltak köddé az elmúlt évtizedekben – mintha Tarkovszkij Sztalker című filmjébe, a „zóna” kiszámíthatatlan látomásába csöppenne az idelátogató. Vagy atomcsapás utáni környezetbe, amelyben a természet hatalomátvételt hajtott végre: a sztyeppen hatalmas testű sasok, sólymok köröznek, a nádasokban pelikánok, a legkülönfélébb gázlómadarak, pusztai farkasok, az utak szélén félelem nélküli mormoták ezrei járnak, s a mocsarakat átszelő folyókban halak nyüzsögnek.
Nehéz szívvel jár a magyar utazó a pusztákon, amelyek – a honi történettudomány egyik uralkodó nézete szerint – nem esnek messze attól a vidéktől, ahol őseink „magyarsággá” alakultak. Más – nem uralkodó – nézet szerint pedig itt él a maroknyi, velünk rokon tudatú törzs, amely a múltat eltörlő szovjet terror ellenére is büszkén vallja magát madjarnak. Hogy kik ők valójában, és van-e közük Julianus keleten ragadt magyarjaihoz – erre keressük a választ riportsorozatunkban.