907-ben ezekben a napokban (az adatok szerint július 4 és 7 között) zajlott le magyarság egyik legfontosabb katonai ütközete a pozsonyi csata.

Ebben a fényes győzelemben a keleti frank hadat semmisítette meg a magyar hadvezetés. A nyugati sereg nagy része megsemmisült (egy herceg, három püspök, tizenkilenc gróf is életét vesztette). A bajorok által vezetett egyesült sereg, a Kárpát-medencében új hazát alapított magyarok megsemmisítésére készült, miként annak idején az avarok elleni nagy frank hadjáratokban. A csatának az emléke a legfontosabb hadtörténelmi eseményünk. Kiváló vezetéssel elsöprő győzelmet arattak őseink a nagy túlerőben lévő nyugati seregen.

A sorsdöntő ütközet ezred évre biztosította helyünket Európa közepén, sőt a X. század legerősebb katonai hatalmává tette hazánkat a kontinensen. A győztes ütközet lehetővé tette a későbbi erős magyar királyság kialakulását, a kelet-európai hegemóniánk megteremtését, majd a virágzó Árpádkor után, a magyar nagyhatalom megszületését. Ezt jelentette ez az ütközet, melyről iskoláinkban nem nagyon beszélnek, elhallgatják, nem ismerik, nem törődnek vele.

 Jellemző módon a beteges atmoszférájú (a szocializmusból itt ragadt szolga szellemű) hivatalos történelemszemléletünk egyszerűen átsiklik a pozsonyi csata ténye felett. Helyette az általános iskolából kikerülő gyerekeink álmukból felébredve fújják a két sötét dátumot: 933 Merseburg, 955 Augsburg. Ezt mindenki tudja, a két vesztes csata dátuma beleívódott a mai nemzedékbe. A csaknem félszáz győztes honbiztosító hadjáratunkból (lekicsinylően sokan „kalandozásként” nevezik) pont a két vesztesnek titulált csata ment át a köztudatba. Pedig a korábbi merseburgi csatában még csak ütközet sem történt! A magyar csapatok összecsapás nélkül, egyszerűen visszavonultak. A 955-ös második augsburgi csata (az első csata természetesen győztes ütközet volt, de mily’ meglepő, ezt sem tanítják!) valóban, egy nagyobb ütközet volt, de csak annyi történt, hogy ez után már nem indultak nyugatra komolyabb hadjáratok.

Az egész népünk sorsát meghatározó – sőt kimondhatjuk, a magyarság létét biztosító – pozsonyi csatáról nem beszélnek. Miért nem ez a honvédelem napja? Miért nem nemzeti emléknap ez a nap? A rendszerváltás után 22 évvel ideje lenne átírni a szovjet mintájú történelemkönyveinket, a valós és felemelő győzelmeinkről megemlékezni, kultúránk alapjává (vissza) helyezni. Az nem járható út egy nemzet életében, hogy mindig a vesztes, sötét eseményekre emlékezzenek, mintegy önostorozásként. Ilyet csak beteg szellemiségű, zavart tudatú egyének és népek tehetnek. Mi magyarok nem! Vannak kiemelkedő, világra szóló teljesítményeink, amelyek ráadásul egész jövőnket befolyásolták. Ezek az igazi ünnepeink, melyek fénylő csillagként ragyognak múltunk egén, mi magyar hagyományőrzők ezeket ünnepeljük. Ünneplünk, és emlékezünk a Nyílzáporon, az Ősök Napján, a Kurultájon, és szeretnénk, ha a kulturális vezetőink, értelmiségünk is észrevenné a fától az erdőt. Végre szakítanának a berögződött szocialista dogmával a „merjünk kicsik lenni” gúzsba kötő gondolatbéklyójával. Mert ez az út nem vezet sehová. A valós tényeken alapuló, felemelő és meghatározó győzelmeinket, dicsőségünket kell ünnepelnünk, hiszen így lehet fejlődni és a jövőbe lépni. Rázzuk le a múlt béklyóit!

Emlékezzünk hát büszkén a legfényesebb magyar hadtörténelmi eseményre, a pozsonyi csatára! A II. Ősök Napján álljunk ki a legfényesebb és legjelentősebb magyar honvédő csatánk emléke mellett. Mutassuk meg együtt, hogy a magyar hagyományőrzők és hagyományéltetők a legnagyobb ünnepeink közé szeretnénk beemelni  a pozsonyi csata emlékét! Csakúgy, mint a honalapító Árpád nagyfejedelemnek és a magyar múlthoz ezer szállal köthető Atillának, Isten Ostorának  tiszteletét. Az Ősök Napja emléket állít a magyar nemzettudat kiemelkedő hőseinek és hősi küzdelmeinek.