Az 1945 májusa és októbere között hatályba léptetett Benes-dekrétumok a magyar és német lakosságon torolták meg Csehszlovákia széthullását, a nem-szláv népességet megfosztották állampolgárságától, vagyonától és állásától. Közel 170 ezer magyar hagyta el az állam területét, javait kényszerűen hátrahagyva. A törvényeket mind a rendszerváltás utáni Csehszlovákia, mind a szétváló cseh és szlovák állam – egyes rendeletek kivételével – megőrizte jogrendjében, s 2007-ben az utódállamok még azt is elérték, hogy azok az Európai Unió lisszaboni szerződésének keretein belül is hatályban maradhassanak.

A magyar Országgyűlés 2012. december 3-ai határozatában rögzítette, hogy szükségesnek tartja méltóképpen megemlékezni a Csehszlovák Köztársaságból a Benes-dekrétumok következtében kizárt, Magyarországra telepített magyarokról, valamint azt is, hogy támogatja a kitelepítéssel kapcsolatos megemlékezések szervezését, oktatási anyagok készítését. Az Országgyűlés emellett kifejezte nagyrabecsülését mindazoknak, akiket az adott időszakban csehországi kényszermunkára deportáltak, és ebben a szenvedésekkel teli helyzetben is igyekeztek megőrizni magyarságukat. A kitelepített magyarokat szállító első szerelvény 1947. április 12-én, az utolsó 1949. június 5-én indult, e két időpont között szinte naponta vitték a kijelölt családokat, összes ingóságukkal együtt, Magyarországra.

Számadatok a csehszlovák hatóságok magyarellenes intézkedéseiről 1945 – 1949 között:

1945-ben a csehszlovák hatóságok 75 000 (hetvenötezer) csehszlovákiai magyart, nemzetiségi hovatartozásuk miatt „háborús bűnösnek” nyilvánított. A háborús bűnösség bélyegét rásütötték minden olyan magyarra, aki 1938-ban részt vettek a községükbe bevonuló magyar honvédek fogadásán, vagy magyar szervezetek tagja volt. A háborús bűnösök nagy részét és az 1938-tól visszacsatolt felvidéki részekre visszatelepülő magyarokat elűzték az országból.

Munkaerő-toborzás címen a katonaság 44 000 (negyvennégyezer) magyart deportált a felvidéki (szlovák) államrészből Csehországba. A magyar nemzetiségűeket munkaszolgálatra kötelezték, ahol szinte embervásárt tartottak a magyarokból. Megindultak a földelkobozások a magyar nemzetiségű csehszlovákiai lakosoktól.

Az 1946-ban aláírt lakosságcsere egyezmény keretében 76 000 (hetvenhatezer) magyart telepítettek ki szülőföldjükről, a Felvidékről Magyarországra.

A magyar családok deportálása embertelen körülmények között zajlott. A kegyetlen akciók miatt sok magyar magától szökött át az anyaországba, megrettenve a csehszlovák terrortól. (Ennek létszámát nem ismerjük.)

Az őslakos magyarságot szinte minden eszközzel arra próbálták rávenni, hogy szlováknak vallják magukat. A fenyegetőleg fellépő hatóságok felajánlották a magyaroknak, hogy kihúzzák őket a deportálandók listájáról, ha szlováknak mondják magukat. Az agitáció hatására csaknem 327 000 (háromszázhuszonhétezer) felvidéki magyart nyilvánítottak szlováknak.

Az adatok szerint a deportálások (közel százhetvenezer) és az erőszakos asszimilálás, a „reszlovákizáció” keretében (több mint háromszázhúszezer), összesítve közel fél millió felvidéki magyart érintettek közvetlenül.

 A Benes dekrétumokat Csehország és Szlovákia mind a mai napig jogrendjük részének tekinti. A dekrétumok összeegyeztethetetlenek az Európai Unió Alapjogi Kartájával. A Benes dekrétumok alapján alkalmazott bánásmód, pedig ellentételes volt az emberi- és a nemzetközi jogokkal.

Sajnos az erőltetett „szlovákizálás” a mai napig tart a Szlovák Köztársaságban, nap mint nap találkozunk a magyar kisebbség (Dél-Szlovákiában az erős magyar többség!) semmibe vételével, a magyar nyelv és kultúra háttérbeszorításával, a kitalált „szlovák” történelem meséivel.

Az összeállítás a kurultaj.hu, felvidék.ma, az MTI és A felvidéki – magyarok kitelepítése és deportálása (Kecskés László Társaság 2014.) című könyv anyagainak felhasználásával készült.