Az alábbi írásban a honfoglaló magyarok különleges szokásáról, a koponyalékelésről olvashatunk egy érdekes összefoglalást. A Kurultaj Magyar Törzsi Gyűlés előadói között többször találkozhattunk a cikk szerzőjével Bernert Zsolttal, aki a Magyar Természettudományi Múzeum Embertani Tárának antropológusa. A szakember egy rövid publikációban foglalta össze a korábbi tapasztalatait a koponyatrepanációkkal kapcsolatban.

A honfoglaló magyarságot változatos embertani megjelenés jellemezte a csontmaradványok tanúsága szerint, az europidok és az europomongoloidok különböző típusai egyaránt előfordultak közöttük. Antropológiai szempontból legjellemzőbb sajátosságuknak a koponyalékelés (trepanáció) gyakorlatát kell megjelölnünk. Ugyanis a Kárpát-medence teljes területéről, az összes régészeti időszakból sem került elő annyi trepanált koponya, mint a magyar honfoglalók temetőiből.

Jelképesen trepanált koponyák a Kurultaj kiállításán – fotó: Bíró Csaba Zoltán

Az élő emberen végzett trepanációnak két típusát szokás elkülöníteni:

A sebészi (valódi) trepanáció, amely során eltávolítottak egy csontdarabot az agykoponyából. Ez a beavatkozás egy, vagy több koponyacsontot teljes vastagságában érintett és végső soron a koponyaüreg megnyitását eredményezte. A beavatkozás bizonyos esetekben, pl.: trauma vagy annak következtében fellépő koponyaűri nyomás fokozódásakor életmentő volt.

A sebészi trepanáció végzőjének pontos anatómiai ismeretei lehettek, de a fájdalom- és vérzéscsillapítást, valamint a seb elfertőződésének megakadályozását is meg kellett oldania.

A korabeli gyógyítók szakértelmét nem vitathatjuk, mert az esetek nagyobbik részében a gyógyulás reakciómentes volt. A megfigyelhető remek gyógyulási arányt a “nyugati” orvostudomány a XX. század közepéig nem tudta megközelíteni sem. Egyes problémás esetekben, mint pl.: a Vörs, Majori-dűlő 102. sírnál, ahol a sérülés a homloküregeket is érintette, ezáltal utat nyitott az orrüreg felöli fertőződésnek, a halál persze elkerülhetetlen volt. A trepanációt hamarosan követő halál némelykor a trepanáció extrém nagy méretével függhetett össze.

A koponyahiányos területet gyakran a fejfedőbe varrt fémlemezzel fedték, amiről leggyakrabban a koponya elszíneződése árulkodik. Kis számban a fémlap is előkerült. Ennek kapcsán megemlítem, hogy a fejfedő megemelésével együtt járó fejbiccentéses üdvözlés abban az időszakban a másik iránti bizalom egyértelmű kifejezése volt (ha egyáltalán így köszöntötték egymást akkoriban).

Sebészi trepanáció – fotó: Bernert Zsolt /Magyar Természettudományi Múzeum/

A jelképes (szimbolikus) trepanáció nem hatol át az agykoponyát alkotó csont belső rétegén, így nem nyitja meg a koponyaüreget, csak a csont külső rétegeire terjed ki.

A szakirodalomból több mint 200 jelképes trepanációs koponya  ismert. A trepanációs esetek több mint háromnegyed részét a Kárpát-medence területéről írták le. A többi esetet pedig a Volga folyó környékéről, a Kaukázusból, az Észak–Pontusi régióból és Bulgária területéről ismerjük.

A jelképes (szimbolikus) trepanációnál leggyakrabban kör vagy elliptikus formákat vésnek, kaparnak valamely koponyacsont felületébe. Az esetek kis százalékában a jelképes trepanáció ún. szilvamag alakú.

Röviden összefoglalom, amit a jelképes trepanációkról tudok, ezek a megfigyelések 720 honfoglalás-kori koponya vizsgálatán alapulnak:

A Kárpát-medence területén a jelképes trepanáció gyakorlása kizárólagosan a honfoglaló magyarokhoz köthető, leszámítva néhány késő avar kori esetet.

A jelképes trepanáció készítésekor az esetek többségében egy éles szerszámmal karcoltak bele a koponyába. Néhány esetben azonban a megfigyelt kör alakú formák annyira szabályosak voltak, hogy azt fúró segítségével alakíthatták ki.

A jelképes trepanációk kivitelezésekor és az érintett területek fertőtlenítését bizonyosan nagy gondossággal és szakértelemmel végezték el, mivel az általam vizsgált koponyák között utólagos gyulladás nyomát csak nagyon ritkán lehetett megfigyelni.

Jelképes trepanáció – fotó: Bernert Zsolt /Magyar Természettudományi Múzeum/

A jelképes trepanáció általánosan elterjedt lehetett a 10. századi Kárpát-medence honfoglalóinak a körében, ugyanis a megvizsgált felnőtteknél (a honfoglalás-kori temetőkben) összesen 12,5%-os gyakorisággal fordult elő. A jelképes trepanációk nemek közötti megoszlása viszonylagos kiegyensúlyozottságot mutat a férfiak enyhe fölényével. A férfiaknál 13,4%-os, a nőknél 11,5% gyakoriság figyelhető meg.

A jelképes trepanációk életkorral emelkedő gyakorisága arra utal, hogy ezt a beavatkozást bármely életkorban (a gyermekkort leszámítva) elvégezhették. A megvizsgált gyermekek (84 egyén) és serdülők (43 egyén) között egyetlen jelképes trepanációt sem figyeltünk meg. A jelképes trepanáció a fiatal korúak körében tehát nagyon ritka lehetett (1% alatti). Az sem kizárható, hogy ezt a beavatkozási formát csak a felnőtteknél végezték el.

A jelképes trepanációk a homlokcsonton vagy a falcsonton találhatók. Az esetek 80%-ban a bregmapont körüli 5 cm-es sugarú körön belül fordulnak elő. A fennmaradó 20% a falcsontok ezen körön kívül eső területein. Amennyiben kettő vagy több jelképes trepanáció fordult elő egy egyénen, azok rendszerint szabályos, szimmetrikus elhelyezkedést mutattak. A jelképes trepanációk átmérője leggyakrabban 8–14 mm közötti.

Bernert Zsolt antropológus