A Tien-san hegység az ázsiai hunok qilian „ég” kifejezéséből nyerte nevét. Az „Ég Hegyei” vagy „Mennyei Hegyek” 2.300 km hosszan húzódnak nyugat-keleti irányban, örök jégbe burkolódzott határt képezve Közép- és Belső-Ázsia között. A 3.500-4.000 m magasságig felhúzódó havasi legelők felhők feletti világban fejlődtek ki a Menyei hegyek lovai, a kirgiz lovak.

A Tien-san földrajzi környezete

„A Tien-san ott kezdődik, ahol az Alpok végződik” hallani sűrűn az utóbbi néhány évtizedben a két hegység összehasonlítását. Ez nem a két láncrendszer egymásmellettiségét jelöli, hanem a magassági viszonyokat.

Míg az Alpokban csak a legkiugróbb gerincek érik el a 4.000 m tengerszint feletti magasságot, a Tien-san vonulatai „innen indulnak”. „Az Ég Hegyeinek” (A Tien-san eredete a hun qilian „ég” szó) legmagasabb csúcsai (Dzsingiz Csokusu 7.439 m, Khan Tengri 7.010 m) körül hatalmas jég és hómezők terülnek el, ahonnan összesen több mint 6.000 db turkesztáni típusi gleccser ereszkedik alá. A 3.500 m feletti magasságban tagolt fennsíkokat alakított ki a jég, amit pamírokként, illetve a kirgizek által lakott helyen szürtökként emleget a szakirodalom.

Az év nagyrészében teljesen elzárt, rendkívül zord (és drámaian festői) területeken nem alakulhattak / alakulhatnak ki emberi települések. Csak a rövid nyarak (május végétől – szeptember elejéig) alatt merészkednek ide fel a nomád kirgizek – lovaik segítségével.

A Mennyei Hegyek magyar kutatói

A Tien-san felkutatásában és feltérképezésében elévülhetetlen érdemeket szereztek a magyar kutatók és utazó-felfedezők. Közülük is kiemelkedik Dr. Almásy György (1867-1933) és Dr. Prinz Gyula (1882-1973), akik számos publikációban, illetve nagy terjedelmű összefoglaló munkákban mutatták be az égig érő hegyvilágot. Almásy több új madár fajt is beazonosított (20.000 példányból álló gyűjteményt hozott haza!), szisztematikus néprajzi leírást készített a hegyi kirgizek életmódjáról, szokásairól – Prinz pedig a „térképre tette” a Központi-Tiensan legelérhetetlenebb, addig szinte teljesen ismeretlen vidékeit. (Prinz Gyula térképeit az 1980-as évekig, a műholdas térképezés megjelenéséig használták – mint a legpontosabb és legprecízebb forrásanyagokat). Mindkét magyar kutató felfigyelt az európai lovaknál messze ellenállóbb kirgiz lovakra, sőt Dr. Almásy több helyütt részletesen is írt arról, hol és hogyan is segítették a lovak –olyan magashegységi környezetben, ahol elméletileg nem is maradhattak volna életben.

Almásy először 1900-ban kutatta a Központi-Tiensan vidékét. Egyik célja az volt (ezt a célt meg is valósította) hogy eljusson a Szaridzsaz folyó áttöréséhez, az egyetlen ponthoz, ahol a folyó átjutott a hegyórások keleti, kínai oldalához. Ebben a korban az egyetlen közlekedési lehetőséget a lovas postakocsi hálózat jelentette, a szürtök világába pedig kizárólag lóháton lehetett feljutni.

(S lehet feljutni ma is!) Almásy expedíciójának fotó- és metszet- beszámolója számos esetben rémisztő magassági és időjárásbeli viszonyokat dokumentál – emberi értelemben is bátor, minden nélkülözést elviselni képes lovakkal.

A Mennyei hegyek lovai

A nyáron a szürtökön élő kirgiz lovak ránézésre nem igazán elegánsak vagy imponálóak. Nem is ezért tartják őket – már amennyiben az európai értelemben egyáltalán tartásról lehet beszélni.

Élelmük az, amit találnak, vizük a nyáron olvadó gleccserek gleccserteje. Kirgiz „tenyésztőikkel” együtt érkeznek május végén, több hónapnyi éhezés után. (A hegylábaknál telelő lovak egyetlen téli tápláléka a hó alól kikapart elszáradt fű, csak a legnagyobb hidegek idején itatják őket olvasztott jéggel.) Állatorvosi ellenőrzés elméletileg létezik, a levegő ritkulásával azonban – ezzel szinte egyenes arányban – ezek egyre ritkábban fordulnak elő.

A masszív izomzatú, rövid lábú lovak állandóan legelnek, ezzel magyarázható szarvas nyakuk kialakulása. El kell, hogy viseljék a tűző napot (az ezzel járó hőséget) és a jeges hideget egyaránt.

Vadállatok módjára, nyár végére zsírkészleteket halmoznak fel, hogy az áldatlan tél alatt esélyük legyen a túlélésre.

„Tudjuk, hogy Európában vagy Amerikában, hogyan tartják a lovakat, de mi is máshogy élünk.” mondja egy 3 gyerekes fiatal apa. „Európában állítólag vannak kutyák, amiket fodrászhoz hordanak…(?)” „…ha ez tényleg így van, elég különleges, mert eddig összesen jómagam is csak kétszer ültem fodrász székben. A feleségem vágja a hajamat, ingyen…” fűzi még hozzá, s érződik, hogy lenne bár bármennyi pénze – kutyafodrászra soha nem szánna belőle.
„Mi itt nem tenyésztjük a lovakat. Boldogok vagyunk, ha minél többen túlélik a telet. A kiválasztódás teszi őket ellenállóvá” beszél a szeretett jószágokról. Csak a cikk írása közben, fogalmazódott meg ismét, hogy a kiválasztódás szóban mennyire összefoglalt mindent a kirgiz nomád. Itt csak a legbátrabb és legellenállóbb lovak élik túl. A nyaktörő gerinceket és sziklás terepeket járva, valóban nincs esélye az ijedős, nem tökéletes egyensúly érzékű egyedeknek.

Képzeljük el saját lovainkat ezen a vidéken…

Most képzeljük saját lovainkat ezen a vidéken – istállózás és egyetlen falat általunk biztosított táplálék nélkül…

A kirgiz ló fajtái:

1. A hegyi kirgiz: Az átlag 130 cm marmagasságú, télen szinte bundát növesztő ló leginkább az ősi mongol lóra emlékeztet. A kirgizek szerint nem sokat változhatott az elmúlt 4.000 évben.

2. Adajev kirgiz: A hegyi kirgiznél nagyobb testű, a XIX. századtól ismert fajta. Ellenálló, gyors ló, 35 perc alatt galoppozik 20-21 km távolságot. Az Altáj-hegység nyugati előterében tenyészthették ki, s ma is ott él a legtöbb példány. (A modern Kirgizisztán területét a sztálini, szovjet időkben rajzolták ki. Így csodálkozni kéne azon, ha figyelembe vették volna az etnikai határokat…de természetesen nem így történt. Az Altáj nyugati előtere ma Kazakisztánhoz tartozik –a legtöbb Adajev kirgiz ma kazak tulajdonban van.)

3. Djabe kirgiz: Ez a legújabban kinemesített fajta. Hátas- és igáslóként egyaránt alkalmazták, alkalmazzák.

Melyik ló kell a hegyekbe?

Néhány hét közép-ázsiai tartózkodás után is nyilvánvalóvá válik, hogy a lovak kiválasztásánál a legfontosabb szempont a már említett kiválasztódás. A kirgiz nomád csak olyan lovat tarthat, ami megéri a következő nyarat. „Mindegy, hogy milyen fajta, csak ne fagyjon meg, ne törje ki a nyakát…” hangzik a válasz, ha megkérdezzük „Melyik ló kell a hegyekbe?”

A Tien-san drámaian gyönyörű szürtjein néhány nap után tudjuk, kicsit hiábavaló a kérdés – de ha itt járunk és fel akarjuk tárni a titkokat, persze, hogy megkérdezzük.

Küllemre talán jelentéktelenek – de erőben és kitartásban egészen egyediek az Ég Hegyeinek lovai. Olyanokká váltak, mint a körülöttük tornyosuló jégfödte gerincek.

Gőgös Norbert

Fotók: Czire György és Almásy György könyvének illusztrációi

Forrás: Dr. Almásy György: Vándor-utam Ázsia szívébe, Budapest 1903, illetve a kirgiz „tenyésztők” információi