Sok néprajzos, történész kutatónkat, – a magyar emberek nagy részét is – élénken foglalkoztatja, hogy milyen is lehetett a kereszténységet megelőző évszázadokban, (évezredekben) eleink vallása. A mai magyar köznyelvben a „táltoshitnek” nevezett ősvallás leginkább a Tengrizmussal keveredett ősi sámánisztikus vallás lehetett. A sámánizmus egyik legkiemelkedőbb magyar kutatója Diószegi Vilmos volt, aki a magyar ősi hitrendszert és az ezzel rokonítható sámánista vallásokat kutatta, leginkább a szibériai török és tatár nyelvű rokonainknál. Az alábbi cikkben ifjú néprajzosunk Lajkó Zsanett mutatja be dióhéjban a nagyszerű tudósunk kutasait. 

László Gyula: Táltos

Diószegi Vilmost már gyerekkora óta foglalkoztatta őseink hitvilága, amely életük minden területére hatással lehetett. Első élménye ezzel kapcsolatban – még egészen kisgyermekként – Feszty Árpád körképe volt, amelyen a honfoglaló magyarok „fehér” lovat áldozó táltosa különösen nagy csodálatot váltott ki belőle. Ez az esemény azután egy életre meghatározta pályáját. Serdülőként a „pogány” magyarok táltosáról írt versikéket; latin nyelv magolása helyett török szavakat tanult azért, hogy a későbbiekben jakut sámánénekeket fordíthasson. Saját bevallása szerint egész fiatalkorára jellemző volt ez a fajta érdeklődés a kelet, a honfoglaló eleink, valamint a sámánhit iránt.

Fehér lovat áldozó magyar táltos / Feszty Árpád: A magyarok bejövetele – részlet

Érdeklődésének megfelelően felkereste a Belső-Ázsiai, valamint a Török Filológiai és Magyar Őstörténeti Intézetet. Budapesten végezte el az egyetemet, bölcsészként doktorált. A Néprajzi Múzeumban helyezkedett el, az ázsiai gyűjteményt bízták gondjaira. Később a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutatóintézetének egyik alapítótagja volt az altaji filológiával is foglalkozó Diószegi Vilmos.

Diószegi Vilmos / saman.org

Hazai kutatómunkái leginkább a magyar hiedelemvilágra összpontosítottak, bejárta a Kárpát-medence számos vidékét. Járt és gyűjtött többek között a bukovinai és a moldvai székelyeknél, a mátravidéki palócoknál, a Dunántúlon, a Nyírségben, a Csallóközben, a Nyitrában, Gömörben, Mezőkövesden és minden olyan tájegységen, ahol a néphit még élő formáit vélte felfedezni. Összesen öt alkalommal járt Ázsiában, kutatóútjait 1954 és 1964 között tette meg.
Első ázsiai útja 1954-ben Törökországba vezetett, majd első szibériai kutatására 1957. június 18-án indult el, megtalálni a még megmaradt sámánság nyomait a török és mongol nyelvű népek köreiben. Meggyőződése volt, hogy az akkor még pogánynak nevezett magyar hitvilághoz a sámánizmuson át kerülhetünk közelebb. Ebben az évben a nyugati burjátokat és az abakáni tatárokat kereste fel, a rá következő évben pedig a tuvák és az udai tofák körében végzett néprajzi gyűjtéseket. 1960-ban az aga burjátok, a hotogjtok, a halha és darhat mongolok, az urjanhajok és a hövszgöli tofák sámánjait kutatta; míg az utolsó, 1964-es útján az altaji törökökhöz és a kumandikhoz látogatott.

Tuvai sámán / cokia.com

Diószegi az egyik kutatóútján / epa.oszk.hu

Korántsem volt egyszerű vállalkozás ez akkoriban, hiszen a Szovjetunió tűzzel-vassal irtotta az istenhit és a néphagyományok minden formáját. Egyrészt maga Diószegi is nagy rizikót vállalt azzal, hogy egy abban a korban igen kényesnek számító témát indult kutatni Szibériába, másrészt viszonylag kevés sámán maradt, akivel érdemben beszélni tudott. A megmaradt sámánok egy része a rendszertől való félelmében elzárkózott az interjúadástól. Nem bíztak a messziről jött idegenben, nem ismerhették Diószegi pontos szándékait, könnyen hihették, hogy a kommunista rezsim küldte őt kémkedni. Ezek az emberek megélték azt az ember, – és kultúrapusztító tragédiát, amikor a rendszer őket ellenségként kezelve megölte vagy Gulagokba zárta gyógyító és regélő sámántestvéreiket. Érthető volt tehát zárkózottságuk; nem is beszélve az egyéb tényezőkről, amelyek még behatároltabbá tették a kommunista diktatúra idején végzett tudományos munkákat.
A nehézségek ellenére értékes néprajzi anyagot sikerült összegyűjtenie, gazdag tudás, – valamint tárgyi anyaggal tért haza. Fáradhatatlan szorgalmának eredményeképp a keleti népek hitének lenyomatát meglelte a magyarok ősi hitvilágában, meséiben. A sámánizmus jelenségeit néprajzi, művészeti és nyelvészeti szempontból is vizsgálta; a monografikus feldolgozás és az összehasonlító elemzés módszereivel dolgozott. Más hazai néprajzkutatók is foglalkoztak korábban a témával, ám ezekből a korábbi összehasonlító munkákból jellemzően hiányzott a következetesség.

Magyar táltos ábrázolása a Feszty körképen

A honfoglaló magyarság hitvilágának rekonstruálásán túl célja volt elsők között létrehozni egy sámánarchívumot. Gyűjteménye többek között 35 hangtekercsből, 1500 saját fényképfelvételből, valamint 13 dossziéra való kéziratból áll. Egyedülálló hagyatéka nagyrészt a Zenetudományi Intézet, a Néprajzi Múzeum és a Néprajzi Kutatóintézet gondozásában van. Számos cikke és tanulmánya jelent meg a témában a hazai és külföldi folyóiratokban, szakkiadványokban, ezek a teljesség igénye nélkül a következők:

A sámánhit emlékei a magyar népi műveltségben, Budapest, 1958. (reprint kiadás: 1998.)
Sámánok nyomában Szibéria földjén, Budapest, 1960. (reprint kiadás: 1998.)
Samanizmus, Budapest, 1962. (reprint kiadás: 1998.)
A pogány magyarok hitvilága, Budapest, 1967.

Világszerte olyannyira elismerték munkásságát, hogy felkérték az Encyclopaedia Britannica számára a „Sámánizmus” címszó összefoglalására. A felkérésnek eleget tett, ám a kiadvány megjelenését már nem érte meg. 49 évesen hunyt el, a Farkasréti temetőben helyezték végső nyugalomra.

Források
Diószegi Vilmos (1998) Sámánok nyomában Szibéria földjén. Terebess Kiadó, Budapest
Diószegi Vilmos (2006) Samanizmus. In: Sámánok és kultúrák, szerk. Hoppál Mihály, Gondolat Kiadó, Budapest
Wilhelm Gábor (2004) Diószegi Vilmos munkássága és az összehasonlító etnológiai módszertan, In: Néprajzi Értesítő LXXXVI. évfolyam szerk. Fejős Zoltán, Néprajzi Múzeum, Budapest
Wilhelm Gábor (2016) Sámántárgyak. Néprajzi Múzeum, Budapest

Lajkó Zsanett

Tuvai sámán a 2012-es Kurultajon