Közép-Ázsia óriás folyói az Amu-darja (ókori görög nevén Oxus) és a Szir-darja (ókori görög nevén Jaxartes) évezredek óta környezetük, és az ott élő kultúrák, államok vagy birodalmak legfőbb életadói – éltetői. A „Világ tetején” (a Pamírban), 4.525 m magasságban, a jégmezőkből eredő „Amu-tenger” (a perzsa darja szó jelentése tenger) a mai modern Türkmenisztán legfontosabb vízforrása, míg a Tien-sanból alázúduló „Szir-tenger” Üzbegisztán legnagyobb sivatagi tava, a Balatonnál 20x (húszszor) nagyobb vízkészletű Ajdar-kul (Ajdar-tó) táplálója. Egyelőre nagyon kevesen ismerik az Ajdar-kult, pedig végtelenül érdekes hely: Földünk egyetlen sivataga, ahol kristálytiszta víz borítja a homokdűnéket… s halászbárkák járják a végtelen horizontot…

Az Amu-darja, Turán főfolyója

Az összességében 2.620 km hosszúságú folyó a „Világ tetején”, a Pamírban ered, „valahogyan” 4.500 m magasságban. A „valahogyan” kifejezés a forrása körüli bizonytalanságot jelöli: A területtel foglalkozó geográfusok legalább négy különböző helyszínt határoztak meg, mint a jégmezők, vagy gleccserek jegének olvadékvizéből összegyűlt „kezdővíz”. A két leginkább elfogadott eredet az 1./ 4.130 m magasan lévő Zorkul-tó, s az abból kiömlő Pamír folyó (Tádzsikisztán), illetve 2./ az Alaj-völgyében eredő Kizil forrása, 4.525 m magasságban (Kirgizisztán). A folyó a Vahs és a Pandzs összefolyásától viseli az Amu-darja (üzbégül Amudaryo) elnevezést, így medencéje 4 mai modern országot köt össze: Tádzsikisztánt, Afganisztánt, Türkmenisztánt és Üzbegisztánt.     Az ókori görög-római geográfusok Oxus néven emlegették a titokzatos folyót, aminek magashegységi szakaszai akkor még teljesen elérhetetlenek és így ismeretlenek voltak. John Wood brit expedíciója „találta meg” s írta le először a Zorkul-t és vidékét, 1838-ban. Az első térképeken a tó a nem túl egyszerű „Lake Victoria in the Pamirs” nevet kapta, annak érdekében, hogy ne keverjék esetleg össze Kelet-Afrika óriás tavával, a Lake Victoriával. A jégsapkákkal takart hegyekkel körbeölelt Zorkul-tó, a „Világ tetejének” egyik legtöbbet emlegetett rejtett kincsévé vált, az „elérhetetlen határok” szimbólumává. Számos valós, és még több képzelt festmény készült róla.

Az Oxus – Amu-darja felső szakaszának felkutatásában, feltérképezésében a magyar Stein Aurél játszott úttörő szerepet az 1900-as évek első harmadában. India felől többször repülővel is megközelítette a jéggel fedett hegyeket, tudományos munkásságának eredményességével szinte egyenértékű a bravúr… hogy képes volt egyedül landolni a hómezőkön.

A folyó ma elterjedt neve az Amu – Türkmenabad városának régi neve, Amul; és a darja –  tenger perzsa nyelven – szavak összetételéből adódik.  Az „Amu tenger” sárga víztömege az örök hó világából érkezett Közép-Ázsia napégette alföldi tájaira, s megállíthatatlanul hömpölygött a Kara-kum és Kizil-kum sivatagok vidékén át az Aral-tóba. A magashegységi víz ízéről és minőségéről Vámbéry Ármin azt írta 1863-ban tett felfedező útja után, hogy jobb volt bármelyik európai folyóénál vagy hegyi patakénál.

A perzsa Sáhnáme (Királyok könyve), Abul Kászim Manszúr Firdauszí Kr. u. 1.000 körül írott verses eposza az Amu-darján túli (a folyó jobb partja) területeket jelölte „Tur földje”-ként, vagyis Turánként. A mitikus múlt történeteiben, legendáiban használt Turán kifejezés a VII. század végétől egyre többször került át a mindennapi szóhasználatba: Az ÉK-i sztyeppékről mind nagyobb tömegekben költöztek a folyó mellé azok a nagyállattartó türk népek, akik a letelepedett perzsáktól eltérő nomád életformát hoztak magukkal. A „Tur földje” elnevezés az idők folyamán a „Türkök földje” értelmezéssé módosult. A Turáni-alföld (angolul Turanian Basin) elnevezés a XIX. század derekától jelent meg a térképeken. Az összes megemlített kulturális és-vagy földrajzi név- és tájmegjelölés esetén egyértelmű volt, hogy annak „főfolyója” az Amu-darja.

 

Modern célok, nem várt eredmények

A szovjet tervgazdálkodás mindig óriási célokat jelölt meg a dolgozó nép számára – ahogy akkor tartották, dolgozó nép érdekében. Voltak olyan célok is, amiknek volt valami értelme – de a legtöbbnek inkább nem… s csak tisztességesen  soha meg nem fizetett erőfeszítésekbe kerültek. A polgári jólétnél fontosabb, „magasabb szintű” célokért épültek a gátak, erőművek, tározók vagy zsilipek is.

A Karakum-csatorna (türkménül Garagum kanaly) építését 1954-ben kezdték meg. Neve az első években természetesen Lenin géniuszát hirdette, elsődleges célja a rizs- és gyapot termesztő állami gazdaságok felvirágoztatása volt. Az 1988-ban lezárult mega-építkezés lezárásakor 1.375 km hajózható csatornát adtak át a dolgozó népnek. Egy csatornát, ami Földünk egyik legnagyobb sivatagát szelte át… s mindezt a Szovjetúnió összeomlásának közepette…

A sivatagi öntözési célok mellett ez a csatorna kellett, hogy ellássa ivóvízzel a gyorsan fejlődő türkmén főváros, Ashabád lakosságát. (Ashabád „A Márványváros” a 2010-es évekre több mint 1.000.000 lakosú ultramodern fővárossá vált, s ma is az Amu-darja vizét, vagyis a Pamír jégmezőinek „ajándékát” isszák.)

A mai, független Üzbegisztán és Türkmenisztán vízgazdálkodásában is kulcsszerepet játszó „Amu-tenger” vízkészletét a végletekig kiaknázták – kiaknázzák. A Karakum-csatorna kiágazása és a folyó deltája közötti, alsó szakaszon olykor rendkívül alacsony a vízszint. Sőt (!), az életadó víz már el sem jut a deltába… így előidézve az Aral-tó kiszáradását.

A Magyar Turán Alapítvány támogatásával is indított Üzbegisztán utazások során mindig is „kötelező programként” szerepelt – és szerepel az Amu-darja partján történő séta, s az ott lejátszódó pillanatképek megörökítése.

A nyájaikat a kiszáradó mederhez terelő türkmén-, karakalpak-, vagy üzbég pásztorok lassú, de fáradhatatlan lépéseinek- és a repedezettre száradt mederben táncoló délibáb vagy forgószél látványa ugyanarra hívják fel a figyelmet: Természetanya – ha tetszik Tengri, egy emberi beavatkozást sem hagy válaszlépés nélkül.

Tengri hatalma messze nagyobb és kiszámíthatatlanabb azonban, mint gondolnánk: Egy sokadik alkalommal a folyóparthoz vezetett májusi kirándulás során… a magyar-üzbég szervezőpáros előzetesen ismertette a túlzott vízfelhasználás, és az ebből adódó kiszáradás következményeit… (Májusban még elviselhető a Kizil-kum /Vörös-sivatag/ és a túlparti Kara-kum /Fekete-sivatag/ hősége.)

Szóval a messzi Hunniából érkezett társaságunk felkészült a végtelen, kiszáradt folyómeder szinte holdbéli látványára… majd az útszéli parkolóba lassan beálló busz ablakából elénk tárult az Amu-darja végtelen tengere…!

A „régi módon”, végeláthatatlan tömegben hömpölygött előttünk a Pamír jégmezőinek édes vize. A túlpartot (a folyó bal partja, vagyis a türkmenisztáni oldal) csak távcsővel lehetett látni… Hogy mi történhetett? Azon a májuson elmaradt a kiszáradás.

Ajdar-kul az „Új-Aral”

Az Aral-tó kiszáradása, eltűnése az elmúlt 3 évtized egyik legteljesebben feldolgozott, legismertebb ökológiai témája, a szakirodalomban- és a bulvársajtóban (közösségi médiában) egyaránt. Tanulmányok, cikkek ezrei születtek / születnek a témakörben, szorgosan átvéve egymástól a sivatagban az oldalukra billent néhai halászhajók szomorú fotóit. Különösen az elmúlt fél évtizedben felerősödő nemzetközi klíma-aktivizmus és klíma alarmizmus önkéntes civil (vagy fizetett civil…) képviselői számára „kötelező ujjgyakorlat” a téma állandó média szerepeltetése, hiszen ezzel egy kicsit „oda lehet szúrni” a közép-ázsiai országok nem eléggé liberális politikai berendezkedésének is.

Az élénk klíma alarmizmus állandósuló nemzetközi média kampányai közepette szinte érthetetlen, miért kap olyan kevés figyelmet (Említést sem kap tulajdonképpen…) egy ugyanebben a térségben „született” ellenpélda, a Szir-darja vizéből felduzzasztott Ajdar-kul óriástó.  Mindenki tud és beszél a kiszáradó Aral-tóról – ugyanakkor szinte senki nem tud- és nem beszél az Ajdar-kul tóról.  Ahogy sokszor nevezik Üzbegisztánban, az „Új-Aralról”.

Mi lehet ennek az oka? Lehet, hogy az új tó olyan óriási, hogy nem fér bele még a nemzetközi klíma aktivizmus kereteibe sem…(?)

A sivataggá váló Aral-tóról szóló „kötelező ujjgyakorlat” helyett írásunk hátralévő részében ezt a sivatagban keletkezett, csodaszép, tengerméretű friss tavat szeretnénk röviden bemutatni, néhány, a helyszínen készített fénykép segítségével.

A Mennyei-hegyekben (Tien-san) eredő, több mint 2.200 km hosszú Szir-darja  „megregulázását” az 1960-as években gyorsította fel a szovjet tervgazdálkodás… Egyszerre munkálkodtak a folyó védőgát rendszerének kialakításán, illetve Sardara vízerőmű (ma Kazahsztánhoz tartozik) építésén. 1969 februárjától soha nem látott víztömeg zúdult át az új gátakon… a folyó pillanatok alatt „lépte át” évezredes medrét…

A Nura-tau hegység északi előterében elterülő, mélyen fekvő Arnaszaj-síkság sós-és agyagos medencéi hihetetlen változáson estek át néhány hónap alatt: 1970 februárjára egy 250 km hosszú, 15 km széles tó keletkezett. Ez lett az Ajdar-kul (üzbégül Aydar Ko’li). Mintha mindez nem lett volna elég… az Aydar-tó mellé két további, frissen feltöltődő víztömeg és „kinőtt”, név szerint az Arnaszaj- és a Tuzkan tavak. A Kizil-kum sivatag délkeleti, mélyebb fekvésű területei így 18 hónap leforgása alatt afféle beltengerré váltak. Megszületett egy új földrajzi fogalom: Az Ajdar-Arnaszaj-tórendszer. Szó szerint, tengernyi víz borította el a sivatag agyagos homokját!

Az élet nagyon gyorsan keresi új helyét, nagyon gyorsan „töri útját” a sokasodás felé.  Ez történt a mi Balatonunknál 20 X nagyobb víztömegű (A Balaton víztömege 1,9 km3 – az Ajdar-kul-tóé 44,3 km3; a „Magyar tenger” vízfelülete 592 km2 – az Ajdar-tóé /két testvértava nélkül!/ 3.000 km2) Ajdar-kul esetén- és vidékén  is. 1-2 éven belül megkezdődött a madarak átköltözése a zsugorodó Aral-tóról, s kevesebb, mint egy évtized után kifogták az első rekordméretű halakat.

A sivatagban akár egyetlen hal kifogása is világra szóló csoda. (!) (Vagy nem?)

Itt, a Kizil-kum sivatag délkeleti csücskében, az utóbbi 10 év során azonban 1.000 – 2.000 t nemes-hal fogásról szólnak az éves statisztikák!

Az Ajdar-kul vízkészlete kiegyensúlyozottabbá teszi a Szir-darja éves vízjárását is, ezzel is segítve az Északi-Aral méretének növelését, természeti körülményeinek rehabilitálását. (Az Északi-Aral megmentésére tett kazah erőfeszítések, és az erőfeszítések sikerei szintén elég kevés figyelmet kapnak a nyugati klíma aktivista – klíma alarmista média kampányokban…)

Az „Új-Aral” Üzbegisztán turisztikai kínálatának rendkívüli (és rendkívüli méretű) színfoltja, adottsága. A szinte lakatlan Kizil-kum sivatagban hullámzó végtelen, és kristálytiszta víz áprilistól – október végéig (7 hónapon át) várja a strandolókat. Partjain több jurta-tábor működik, a sivatagi öko-programok teljes vertikumát kínálva. A többnapos tevegeléstől – a sivatagi túrákon át – az éjszakai csillagmegfigyelésig.

„Ez a mi tengerünk sokkal jobb, mint Európa vagy a Karib-térség bármelyik agyonreklámozott, túlárazott nyaralóhelye” fogalmaz nyugodt meggyőződéssel Murat, angolul is elég jól beszélő sofőrünk. „… akármekkorára is nőnek itt a halak… azért cápát még sose láttak vagy fogtak…” zárja le megcáfolhatatlan érvelését – még mielőtt kérdezni tudnánk… 

***

Szöveg és kép: Gőgös Norbert