A honfoglalás korszakával foglalkozó történészek és a magyarországi katonai hagyományőrzők köreiben rendszeresen felmerül az a kérdés, hogy honfoglaló elődeink használtak-e páncélt, és ha igen akkor az milyen lehetett? Az elmúlt évek Kurultaj Magyar Törzsi Gyűlésein eddig is több, a kísérleti régészek közreműködésével rekonstruált, újragondolt lovasnomád (hun, avar, magyar) páncél lett bemutatva.
Az utóbbi évtizedekben kezdett felmerülni az a kérdés, hogy egyáltalán használtak-e páncélt Árpád magyarjai? A közelmúltig erre a kérdésre a történelemtudomány – főként a régészet eredményeire alapozva – egyöntetűen nemmel válaszolt, esetleg a bőrpáncél meglétét tartották elképzelhetőnek. (A legtöbb rekonstruált rajzokon, képeken, általában a kaftánba öltözött könnyűlovasokat ábrázoltak.)
László Gyula: Távoli nyílzápor
Azonban az elmúlt két évtizedben, köszönhetően a kísérleti régészet térhódításának, egyre inkább kezd tisztulni a kép, őseink harci-felszerelését illetően. Az már az eredeti írott forrásokból kitűnik, hogy a magyarok bőrpáncélt, bőrsisakot biztosan használtak. Elég csak Bölcs Leo keletrómai császár „Taktika” című művének magyarokról íródott fejezetére gondolnunk, („Fegyverük pedig kard, páncél, íj és kopja”, vagy „előkelő embereik lovaikat elöl vassal vagy nemezzel vértezik”) Persze a legtöbb történész ezt a munkát a régi türkökről írt részek átmásolásának tartja, azonban ne feledjük el Bölcs Leo jól ismerte a magyarokat, és nem véletlenül vehette át Maurikios korábbi művéből a keleti lovasnomád népekre oly jellemző hagyományos haditaktika leírását. Azonban ettől függetlenül a nyugati források is utalnak páncél meglétére. Például amikor 954-ben az előretörő magyar csapatok megjelentek a lobbesi monostornál (ma Belgium) akkor Folcuinus nevű egyházfi Gesta Abbatum Lobiensium című munkájában, a következő képpel szemlélteti a magyar harcosokat: „…kora hajnalban hirtelen megsűrűsödött a levegő a lovak porfelhőjétől, és a föld eldugott széleiről sisakok ezrei bukkantak elő, megérkeztek a lobbes-i monostorhoz a magyarok”
A muzsi ezüsttál minden bizonnyal magyar harcost ábrázol. Ha tüzetesebben megnézzük a vállát és a sisakját, láthatjuk, hogy valamiféle (bőr esetleg fém) páncélt viselhetett
Járjuk körül kicsit részletesebben a kérdéskört. Hiszen köszönhetően a lelkes hagyományőrzőknek, és a magyar harcművészetet feleleveníteni próbáló csoportoknak, sok új eredmény született. A honfoglalás kori hagyományőrzőink táborába egyre több történész, régész is bekapcsolódik és közösen próbálják lemodellezni a magyar IX.-X. századi hadászatot. Ebben a munkában a Kurultáj Magyar Törzsi Gyűlés is oroszlánrészt vállalt, a Magyar – Turán Alapítvány kutatói is lelkesen vetették bele magukat az elméleti és gyakorlati munkába. (Elég csak a 2010-es és 2012-es Kurultájokon is bemutatásra került páncélrekonstrukciókra gondolnunk.)
Lássuk a témakör főbb kérdéseit. Véleményünk szerint, a magyar lovasíjász taktikára alapozott hadászatunk a lehető leggyorsabb helyváltoztatást és harci manővereket feltételezi. Ennek alapfeltétele a minél könnyebb hadfelszerelés. Azonban az elképzelhetetlen, hogy a villámgyors, precíz, összehangolt manőverek miatt, lemondtak volna őseink a védőfelszerelés használatáról. Valószínűleg úgy oszlott meg a hadrend, hogy a közkatonák (szabad harcosok, nomád pásztorok köréből kikerülve) valóban nem használhattak páncélt. Azonban feltételezhetően a rangosabb nemzetségfői „testőrségek” – vezéri kíséretek, szinte biztos, hogy bőrpáncélt is alkalmaztak.
A páncél alkalmazása ellen felhozott hagyományos érv az, hogy egyetlen X. századi magyarországi sírban sem találtak páncélt. Ez nagyjából így is van, azonban érdemes a korabeli temetkezések feltételezett lefolyását végiggondolnunk. A harcosokat díszruhájukban, rangjelző tárgyakkal temették el. Azonban ha viseltek bőrpáncélt, és esetleg avval temették el a harcost, az a több mint egy ezredév alatt elporladt. Miként az avar fémpáncélok esetében is ez történt, a fémlapok bőr alapra voltak rögzítve, azonban a bőr mára már teljesen elfoszlott. A magasabb rangú harcosok esetleges (fém)páncéljai viszont hatalmas értékkel bírhattak, melyeket már generációkon át használhattak, így valószínűleg nem tették bele a sírokba.
Feszty Árpád – Honfoglalás kori magyar lovas
A páncél nem rangjelzőként funkcionált, mint például a díszesebb szablyák. A magyar katonák által általánosan használt fokosokat sem temették el tulajdonosukkal együtt. A fokosoknak és a különböző harci baltáknak – melyeket régészeink szerint – a legtöbb honfoglaló harcos viselhetett, nem volt rangjelző szerepük, így tömegesen ezeket sem temették a katonák mellé. A keleti népek lovas-nomád hadseregeinek taktikáját és arculatát a nagyszámú könnyű-lovasíjász hadrend határozta meg, így volt ez a türkök, avarok, kunok, majd a mongolok esetében is. Azonban ne felejtsük el, hogy ezen népek soraiból nem hiányoztak a nehézfegyverzetű harcosok sem. Feltételezhető, hogy a döntő mértékben lovasíjász hadi-taktikára épülő magyar hadrendben valószínűleg szintén megtalálható volt a valamiféle komolyabb védőfelszereléssel ellátott katonák csoportja.
Az írott források, a régészeti leletek, és a rokon hadikultúrájú népek hadászatát összegezve a következő kép tárul fel előttünk. A IX-X. századi magyarok főbb csapásmérő ereje az íjász könnyűlovasság lehetett, amelyek sorában a módosabb harcosok védőeszközöket is alkalmaztak. Az egyszerűbb mellet és hátat fedő bőrvérttől a keleti mintájú lamellás bőrpáncélokig. A vezérek, nemzetségfők és ezek testőrsége valószínűsíthetően fém páncélt vagy részben fémmel erősített bőrpáncélt is használhatott.
A csatákat általában már a lovasíjászok eldöntötték, ám sokszor a közelharc sem maradhatott el. A Konstantinápoly ellen indított 934-es magyar-besenyő hadjáratról részletes leírás maradt fenn. A hatalmas ütközetet Maszudi arab tudós és utazó jegyezte fel. Leírásában részletezi a nagy taktikai ügyességgel felépített nomád támadást, amelyben a szárnyak keresztezve támadták a bizánci hadat, majd precízen kivitelezett forgó mozgásba kezdtek, mint a malomkerék. Azonban a kétnapos ütközet közelharccal zárul le ”….a türkök (magyarok) a nyílzápor után rendezett sorokban végrehajtott támadásukkal megszerezték a győzelmet. Az ő soraik ugyanis rendezett állapotban maradtak és nem bomlottak fel. A lovasosztagok jobbról és balról száguldoztak, és előkerültek a kardok is….” A leírásból következik, hogy egy lovasroham nehezen elképzelhető a támadók valamiféle páncélozottsága nélkül. Ráadásul a bizánci sereg minden esetben komoly páncélzatot használt.
A nagy értékű páncélokat több száz évig egymásnak örökítve adták át és használták a harcos nemzedékek a pusztán. Orosz – ukrán területeken kerültek elő „magyar gyanús” páncélok, melyeket a régészeik általában „türk”-ként kategorizáltak. A honfoglaló magyarság emlékanyagába soroljuk a demjanovkai sisakleletet. A sisak harangja négy darab, háromszögű lemezből áll, kúpos formájú, amelynek tetejét négy darabból kivágott, kúpos tetőlemez fogja össze. A harang alsó szegélyén körbefutó homlokpánt van felszegecselve. A homlokpánton még sodronyvért gyűrűinek maradványa is megtalálható.
Pécsi sisak
Szintén a honfoglalás előtti magyarsághoz kapcsolható a novorosszijszki sisaklelet, ez esetben a kísérő lelet azonosította be a magyar kategorizálást, ugyanis a sisak mellett egy magyar szablyát is találtak. Ennél a fejvédőnél a sisakharang két részből áll, ezeket egymásra lapolva összeszegecselték. A harang tetejét kisméretű csúcsrész fogja össze.
Az egyetlen magyarországi fém lelet az úgynevezett „Pécsi sisak”. A sisakot több történész varég, rusz mintájúnak tartja. Érdemes megjegyeznünk, hogy a hun korszakból már hasonlóak kerültek elő, például rézcsíkkal díszített négy lemezes összeolvasztott sisakok. Ezenfelül a sisak díszítését is fontos jobban megnéznünk, ez inkább a keleti pusztákra jellemző ornamentikát mutatja. A „turáni” mintájú sisakok általában keresztpántos, nyakvédős sisakok voltak.
Bíró Csaba