Csaba királyfi csillagösvénye – Hadak útja

A magyar hagyományokban ősidők óta él az a kép, hogy a hunok rokonai, leszármazottai vagyunk. A székelyek eredettörténete szorosan kapcsolódik Csaba királyfihoz, Atilla hun nagyfejedelem fiához. A Csaba legendát sok nagy írónk és költőnk feldolgozta, de még ősi krónikáinkban (pl. Kézai Gesta: Gesta Hunnorum et Hungarorum) is szerepel. Most álljon itt az egyik legnagyobb írónk Jókai Mór meseszép története, mely a Regék című kötetében jelent meg. A Nyolcadik Rege – A Hadak útja, melyben Csaba királyfi vitézeivel visszatér, hogy megsegítse a székelyeket.

NYOLCZADIK REGE.
Hadak útja.

A Rikahegy környékén megtelepíté életben maradt népét a királyfi, kimérte határaikat, a meddig bűvös bájos anyja megjósolá, megtanítá őket hová épitsenek várakat, falvakat, mozgó sátorok helyett kőből és faderekakból állandó lakhelyeket, mert ő nekik itten kell ezután élni.

- Meddig a tűz hideg nem lesz, meddig a folyó le nem foly, meddig télre tavasz derül, meddig égből jön az áldás, addig jó népem itt székelj. És lett e nép neve Székely.

Csaba odagyűjté őket maga körül, s nagy áldást mondott reájuk.

- Töltsétek be ezt a földet, s legyen boldog, ki itt lakik: hős a férfi, hű az asszony; otthon béke, künn dicsőség; Isten lelke minden házon, Úr áldása minden földön. Soha el ne muljatok innen.

S lám azóta hány év elmult! ezernyi ezer esztendő! s a jó székely nép szivében még most is él Csaba jós beszéde. El nem hagyja saját földét, él munkával, szegénységben, s ha elmegy is, ha úr lesz is, meg csak vissza kivánkozik, elhagyott hegyei közé.

- Mi pedig elmegyünk tova, – mondá Csaba, az egyre halványuló hullahősöknek. – Vissza oda, hol a tengerparton szittya testvérek legeltetik méneiket, hol a vad hun íjász, tegze idegét pergetve, dalol álmodott csatákról. Otthon jó lesz majd alunni tenger mormogása mellett, paripák dobogása alatt. Oda jöttök velem vissza.Az elmaradók búsan sóhajtottak fel erre:

- Hajh, ne hagyjatok itten bennünket. Hova leszünk ennyi idegen nép között? még gyökeret sem verhettünk a földben, már is kitépnek bennünket iziglen.

Csaba királyfi - Kertai Zalán alkotása

Csaba királyfi – Kertai Zalán alkotása

Csaba felemelé kivont pallosát az égre és szólt a hun vezérekhez:

Íme lássátok, hogy e kard bűverő legyen kezetekben. Vegyétek át azt én tőlem s hogyha nagy veszély fenyeget, hívjatok bennünket általa. Ha a légbe vágtok azzal, szél megállít bennünket utunkban, s visszatérünk, megsegítünk; ha a folyót megütitek vele, kiárad az és utunkat állja, s visszajövünk, csatát verünk; s ha leszúrjátok a földbe nagy veszedelem idején, megrázkódik az alattunk s jelen leszünk, nem hagyunk el. Azzal bucsút véve tőlök, a hidegen holt bajnokok megölelték elmaradó társaikat, középre vették a királyfit s mint zúgó szél, mint tengermoraj, elenyésztek a láthatáron. Mentek, mentek: alig értek a szomszéd ország határáig, midőn vad szél kerekedett ellenük, mely majd lehányta őket lovaikról, az ősz úr, a vén Nemere zuzmarás szakálla havat, deret rázott szemeik közé.

Álljatok meg.

Már ekkor a székely népet megtámadták vad szomszédok; el kellett volna veszniök a túlnyomó ellen miatt.A holt hősök gyorsan visszafordulának, megjelentek a harcztéren, sebesebben a viharnál, mint a pozdorja omlott szét előttök a táborzó ellen; kitisztult a székely határ.

Csaba és holt vitézei másodszor is útra keltek.

Mentek, mentek három nap és három éjjel; harmadik nap reggelére egy nagy folyóvízhez értek, mely úgy kiáradt előttük, mintha tengerré vált volna.Vissza ismét! Veszély van Székelyországban! dákok, kvádok, marahánok barom csoportja tört rájok.

Oh szegény nép!

Újra visszatért robogva az eltávozott halott had, zászlóik megjelentek újra a láthatár felhői közt, mintha magok is a felhők közt járnának immár, s a fénytelen kopja, dárda lekaszálta, learatta a felcsődült ellenséget; elfutott, a ki megmaradt.

Békével mehetett tova harmadszor a hullatábor! hetek mulva, havak mulva elért a tenger partjára, hol az ősz Bendeguz vezér százötven esztendőt élt már, s uralkodott a honn maradt hun nemzeten. Csaba vitéz elbeszélte Attila viselt dolgait az ősz fejedelem előtt. Az búsan hallgatott reá; nem jobb lett volna-e Attilának nem születni, annyi vitéznek meg nem halni? A hazatért halottakat azután eltemették szépen, zúgó tenger zöld partjára, lengő kopjás sírok alá, egymás mellé valamennyit.

tejut

Még tán első álmukat aludták ottan, egyszerre megrázkódott alattuk a föld, felköltve őket koporsóikban.

- Fel a földből; fel a sírból! Nincs még idő az alvásra! Előre örök vitézek, veszélyben van Csaba népe.

S előtámadtak a sírból mindannyian, lerázták magukról a port, megemelték rozsdavette kardjaikat, felnyergelék csontvázzá vált méneiket; s még egyszer rajtahajtottak a hun testvérek elleneire, s meggázolák, megtiporták azt úgy, hogy az otthon maradt csecsemő is megsiratta harczaikat. Úgy feküdtek ismét vissza sírjaikba, úgy aludtak el csendesen.

*

Fű benőtte már a partot, innen is tovább ment a hun nép, ott feküdt Bendeguz és Csaba vezér is a többi között, őket is elfeledték már. Csak az elmaradt székelyek várták vissza még sokáig eltávozott hőseiket, szájról-szájra, ivadékról-ivadékra szállt a monda, hogy elment tova Csaba vezér, de majd visszajő derék táborral, mikor a székelynek már legrosszabbul foly a sorsa. Folyt pedig sorsa elég rosszul: de nem jött el segíteni Csaba vezér, s a kik még vártak utána, azokat ki is csúfolták, s ha valamire azt akarták mondani, hogy sohasem történik az meg, a gunyolók azt mondták helyette:

«Akkor lesz meg, mikor Csaba vezér eljön.»

Lőn pedig, hogy minden oldalról megtolult a vész a kis székely nemzet fölött; hatalmas szomszédok szövetkeztek ellene, hogy eltöröljék. Tíz embernél is több jutott egy székelyre, s ha minddel megküzdöttek volna is, azoknak sok atyjafia van, nekik sehol a világon. Bizony-bizony el kell veszni!

- Most ha jönnél, most kellenél Csaba vezér, jó vitézek! – sóhajtának a szorongatottak. – Halljátok-e, tudjátok-e mennyi halál közelg reánk.

Régen alusznak azok már, régen is porrá váltak már, még a föld sem ismerné, ki melyik volt az ő porhamvok? Olyan mély a holtak álma. S már lángban ég a határ köröskörül, már hallik a kürtök szava; nagy elsötétlő táborok szállnak a hegyekről alá; tenger a kis sziget ellen. Sírnak a nép asszonyai, halálra készülnek a férfiak, s ha gyermekeikre tekintenek, szomorúan kérdezik magukban: miért kellett ezeknek születni?

A Székely Előfutár képe

A Székely Előfutár képe

Csaba vezér, hős vitézek magas égben, mély föld alatt, halljátok-e ezt a hivást?

Már kezdődik a kétségbeesésnek harcza, midőn íme holdvilágtalan éjszakán nagy zaj támad az ég boltján, zörög a dárda, csattog a kard, robog a paripa, tárogató rivall, égrendítő zajjal ezernyi ezer fényes alak rohan végig a remegő csillagok között; halvány arczaik ragyognak, fegyverök tüzet villámlik, paripáik patkói alatt szikrázik az égboltozat.

Csatára! csatára! Csaba jön és halott vitézei. Nézd, hogy csillog, nézd, hogy villog kezében a csatacsillag! hogy forgatják kardjaikat, hogy meresztik szemeiket! Hogy nyulnak kezeikkel feléd a magasból!

Nem sujt már a kard, csak ijeszt, de rémület állja el a harczosok szíve mélyét. Ki csatázna szellemekkel? Az ellenség futva fut a csatatérről, zászlóit is odahagyta, utána mindenütt a fénylő szellemtábor, fehér zászlóival, fehér lovaival, villám fegyverével; üldözve mindenütt a futó ellent, míg az ég utolsó felén, hol az égboltozat ismét a földre ér, el nem tünnek újra.

A székely nép áhitattal emelé kezeit az égi segítők után s a mint végig rohant a fényes tábor az égen, bámulva szemlélték, hogy egész hosszában, a merre elhaladt, egy fényes út támadt az ég kárpitján, melyet szikrázó patkóik tapostak ottan!

Ezért hívják hadak útjának maig is székely földön a tejutat.

Ez volt utolsó csatája Csabának és vitéz hőseinek.

Azok pihennek!

Hogy alusztok olyan mélyen, ti örök vitézek!

Érdemes Jókai Mór egész művét elolvasnunk a Magyar Elektronikus Könyvtár oldalán.

forrás: http://mek.oszk.hu/11500/11508/11508.htm#8

Jókai Mór – Regék című műve a Magyar Elektronikus Könyvtár feldolgozásában olvasható, mely a Franklin Társulat 1905. évi kiadásából készült.