A magyar – török végvári háborúk

A Ősök Napja ünnep célkitűzése a magyar nemzet valós hagyományainak megőrzése és átadása az egymást követő generációknak. A nemzetet összefogó kapcsok egyik legfontosabb eleme a nemzeti történelmünk ismerete, valamint a magyar történelem legnagyobb eseményeinek, nemzetrészeket és generációkat összekötő közös megünneplése. A 2013-as II. Ősök Napja ünnep a Gárdonyi Géza emlékév tiszteletére Eger hős várkapitányának Dobó Istvánnak és a korszakban lezajlott végvári harcoknak is emléket állít. Augusztus 11-én vasárnap leplezzük le Dobó István arcrekonstrukciós szobrát, melyet Eger városa fog megkapni. A teljesen valósághű arcmásolatot a Magyar Turán Alapítvány közreműködésével a Magyar Természettudományi Múzeum Embertani Tárának antropológusai, szobrászművészek segítségével készítették el. A Dobó megemlékezést az Egri Vitézlő Oskola aktív közreműködésével láthatja az ünneplő közönség. Az ünnep szellemében, érdemes egy kis ízelítőt elolvasnunk a korszak török – magyar háborúiról, és a 300 évet felölelő magyar végvári harcokról.

 

A magyar – török végvári háborúk

 

 A magyar – török végvári háborúskodás nem a XVI. Században kezdődött, hanem hosszabb előzményekre tekint vissza. A köztudatban a „150 éves” megszállást a későbbi Habsburg-kori történetírás túlzásai alapján ítélik meg, ehhez társult hozzá a két világvallás a muzulmán hit és a kereszténység ellentéte. Valójában ez az időszak egy sokkal összetettebb történelmi periódust alkotott, mostani cikkünkben megpróbáljuk egy kicsit jobban megvilágítani a korszakot.

A nagy ellenfél megjelenése – a végvárrendszer kiépülése

 Az Oszmán uralkodóház névadójának apja az oguz Ertoğrul Horaszánból vezette ki népét a 13. században, arról a területről ahonnan korábban – Al-Bakri (1014-1094) arab történetíró szerint – a magyarok kezdték meg a kivándorlást nyugat felé. Ertoğrul neve is ótörök alakban a togrilból – turgulból, (ragadozó madár) származik. Majd az oguzok kánjának fejedelmi címere is a kétfelé nyitott szárnyú turulmadarat ábrázolta. Ertoğrul fia Oszmán alapította a dinasztiát, amely viharos gyorsasággal emelkedett és a XVI. századra világbirodalom lett. Az Oszmán Birodalom Drinápoly (Edirne) elfoglalása (1361) után komoly hídfőállást épített ki az európai kontinensen. A XIV. század utolsó harmadától a magyar nagyhatalom és az egyre erősödő Oszmán Birodalom összecsapása elkerülhetetlenné vált. Ma a török közbeszédben a későbbi magyarok elleni harcokat sokszor „testvérháborúként” is emlegetik. Ez a fogalom a magyar történetírásban nem jelent meg, hiszen a Magyar Királyság erős keresztény államként sokszor vezetett hadjáratot az iszlám világot egységesíteni kívánó törökök ellen, kezdetben Bizánc megsegítésére, majd a balkáni ütközőtérségébe. Nagy Lajos királyunk seregei a déli irányú hódításai alatt (macsói-, kucsói-, szörényi bánságok, Szerbia, Bosznia, vidini Bolgár Bánság) szembetalálkoztak a török seregekkel.

Nagy Lajos Magyar Birodalma

Az Oszmán hadsereg 1371-ben győzte le Szerbiát, amely darabjaira hullott és szűk két évtized múltán a rigómezei csata után (1389) gyakorlatilag 500 éves török fennhatóság alá került. Az 1390-es évektől a nagyhatalommá váló Oszmán-törökök Magyarország közvetlen szomszédjává váltak. A Német-római császári címre áhítozó királyunk Luxemburgi Zsigmond – aki később elérte célját és császár lett (1434) – építette ki az első magyar végvárrendszert Erdélytől az Adriáig. Közben a török hódítás megtorpant, hiszen 1402-ben az ankarai csatában a mongol Timuridák, és a csagatáj törökök (testvérháborúra példa) súlyos csapást mértek az Oszmán államra. Ennek következtében a balkáni fejedelmek a Magyar Királyságban látták az utolsó reményüket, Zsigmond így függőségbe vonta a szomszédos balkáni államokat, Havasalföld, majd az ankarai török vereség miatt időlegesen felszabadult Szerbia is magyar vazallus állam lett. 1409-re öt magyar boszniai hadjáratot követően Észak-Bosznia is behódolt Zsigmondnak. 1413-tól azonban a török támadások újra kezdődtek, ezáltal közvetlenül elindult a magyar – török háború. A török betörések ellen építette ki királyunk a kétlépcsős magyar végvári rendszert. A magyar fennhatóságú Galambóc várának szerb kapitánya török kézre adta a várat (1427), innentől lett közvetlenül Magyarország határos az Oszmán Birodalommal. 1429 és 1437 között Szörénytől az Adriáig terjedő végvárrendszer épült ki, a várrendszer befejezése – Mátyás uralkodása alatt történt meg – nagyjából 1470-re tehető. A végvári harcok tárgykörébe nem tartozik bele, de említést érdemel, hogy a Hunyadiak alatt a magyar külpolitika ismét terjeszkedővé vált. Hunyadi János komoly hadjáratokat vezetett a Balkánra, a törökök mind a mai napig a legfélelmetesebb ellenfelükként – teljes tisztelettel – ejtik ki a nevét. Mátyás királyunk, pedig inkább a nyugati fő ellenfél a Habsburgok ellen fordult és arra terjesztette ki hatalmát. Később békét is kötött a törökökkel, amelyet sokan szövetségként jellemeznek. Ez a rendkívül érdekes időszak, már nem fér bele a végvári harcokat középpontba állító gondolatsorba. Későbbi tanulmányban talán érdemes lesz visszatérni a Mátyás Király korszakára, amikor a pápa is kiátkozással fenyegette nagy királyunkat, amit persze nem tett meg, hiszen ekkor a Magyar Királyság Európa egyik legerősebb nagyhatalma volt.

A magyar nagyhatalom

A klasszikus végvári harcok kora

            A klasszikus „végvári harcok” a XVI. – XVII. században zajlottak. Buda 1541. évi elfoglalása után, a középső országrész török fennhatóságba kerülésével kezdtek kiépülni a végvárak, a képlékeny hódoltsági határvonalak mentén. Itt érdemes lenne kicsit kitérni a Mohácsi csatára és az azt követő 15 évre, mert ez – szinte a legkiemelkedőbben – tévesen tanított és dezinformációkkal teli korszaka a történelmünknek. Azonban ez szintén olyan komoly és hosszadalmas kifejtést igénylő témakör, mely a jelen tanulmány kereteibe nem fér bele.

A törökök a magyar katonákat nagyra becsülték. Török történészek leírják, hogy több korabeli forrásban megtalálható, hogy a török katonáknak “Magyarországra menni annyit jelentett, mint férfias harcot vállalni”. A megerősített magánvárak és kisebb erődítmények láncolatából kialakult magyar végvári rendszeren tört meg az török támadások ereje. Az elhúzódó végvári harcokban a magyar nép feltartóztatta és megállította a török előrenyomulást.

 A török berendezkedést követően, az ország “három részre szakadásától”, 1541-től minkét oldalról elindult a végvári rendszer kiépítése. A várakat megerősítették, és várrá alakítható minden nagyobb erődítményt roham tempóban építettek át. A belső országrészben meglévő várak általában elavultnak számítottak a korszakban kezdték meg az olasz bástyarendszer kiépítését. Több településen új várakat is építettek ilyen a XVI. század végén elkészült Érsekújvár és Komárom vára, amelyek az új olasz bástyarendszernek a legjellemzőbb példái lettek. Városerődítmények sora keletkezett, egyik ilyen típus a város védvonalához csatlakozott vár, ezek számos esetben valóságos citadellákká fejlődtek, mint Nagyvárad vagy Kanizsa. A templomvárak a hadi és az egyházi építészet kereszteződésével születtek. A palánkvárakat a hegységekben kővel, a síkságokon földel töltött cölöpgát vette körbe, a kettős fal külső oldalát agyaggal tapasztották be. Az úgynevezett huszárvárak a városokba be nem férő katonaságnak épültek. A várkastélyokat is megerősítették, jellemzően hármas tagozódású erősségeket alkottak, az öregtoronyból, a kastélyból és a külső védvonalból álltak. A végvári harcok központját a várak képezték, de nem csak ezért tekintettük át a legjellemzőbb korabeli várfajtákat. Sajátos adat, hogy a mohácsi csatától a mezőkeresztesi csatáig (1596) nem volt olyan nagyobb ütközet ahol nagy haderők a nyílt terepen csaptak volna össze, jellemzően ebben a 70 évben kifejezetten várharcok sokasága zajlott.

Esztergom alatti lovaspárbaj

A végvári katonaság

  A végváraink heroikus küzdelmet folytató katonasága is igen változatos képet mutatott. 16-17. században jelentős hadászati átalakulás zajlott Európában. A feudális hadszervezetet az állandó zsoldos kötelékek váltották fel, megjelentek a „landsknecht” típusú gyalogzsoldos formációk. A Spanyol Habsburgok kézi lőfegyverekkel látták el csapataikat, a franciák pedig a tüzérséget tökéletesítették. A törökökkel vívott harcok során a magyarországi katonai rendszer is átalakult, de nem az európai utat követte, hanem alkalmazkodott a nagy ellenfél az Oszmánok harcmodorához. A magyar haderő hagyományosan lovasság központú volt. Már a XV. század végétől törvény mondta ki, hogy a bandériumok fele páncélos nehéz lovas, a másik fele huszár legyen. Majd a mohácsi csatától kezdve fokozatosan áttolódott a súlypont a könnyűlovasságra. A portyázó hadviseléshez igazodva a banderiális haderő is megszűnt, helyét nálunk is az állandó katonaság vette át, a hivatásszerűen szolgáló hadinép, az időlegesen felfogadott zsoldosok. A végvári katonaság nagyrészt azokból került ki, akiknek a lakhelyét elpusztították a harcokban, de sokan menekültek az örökös jobbágyrendszer szorításából is. A városi lakosság közül sok plebejus származású polgár és iparos is belépett a végvári vitézek közé. A végvárak katonaságának emberanyagát a török által meghódított területek és a kettős adóztatást elszenvedő peremvidékek elmenekült lakosai adták. Sok nemes hátrahagyta kúriáját és mint „vitézlő atyafi” beállt valamelyik főnemes seregébe. Nem csak a király, hanem a főnemesek zsoldosai között is sok volt a nemes, a birtokaikról előzött kisnemesek kizárólag a lovasság sorait erősítették. A korszakban kialakult nem nemesi eredetű vitézlő rend átmeneti helyet foglalt el a jobbágyság és a nemesség között.

A nehézlovasságot kezdte felváltani a könnyűlovasság

 Lovasság

 A török betörések és portyázások visszaverésénél gyorsan bevethető fegyvernemre volt szükség. A török lovasságnak veszedelmes ellenfele lett a magyar könnyűlovasság a huszárság. Az állandóan szolgáló lovasokat jargaló vitéznek hívták. A huszárok portyáztak, ostrom alkalmával, pedig kirohanásokat intéztek az ellenséggel szemben. Ebben az időszakban a huszárságot egész Európában magyar fegyvernemként tartották számon. Mocenigo velencei követ azt jegyezte fel a magyar huszárságról, hogy „a törökhöz sokban hasonlítanak, s mivel éppen a török háborúban gyakorolták be magukat, gyakran megfélemlítik a török nagyurakat és most különösen a németeket” A folyamatos harc átalakította a huszárok fegyverzetét is a szablya lett a lovas és gyalogos katonák fő közelharci fegyvere. A lovagi kardokból kialakult a keskenyebb, szúrásra is alkalmas lovassági pallos. A 16. század közepét a magyar huszárság félelmetes fegyvereként megjelent a páncélszúró hegyes tőrkard is. A huszárság főbb fegyverei közé tartozott a kopja és a fokos is. Védőfelszerelésük a nyitott orrvédő vasas sisak, kisebb alakú pajzs és nem általánosan a mellvért is. A 16. század elején még sok lovasíjász volt a huszárság soraiban, a karabély használata csak lassan terjedt el köreikben.

XVI. századi magyar könnyűlovas, a huszár

 Gyalogság és a hajdúk

Gyalogos magyar hajdú

A gyalogság súlya a fegyvernemek között a várak fokozatos kiépülésével egyre nőtt. Magyar ember nem nagyon volt hajlandó a lenézett gyalogsági szolgálatra. A gyalog zsoldosok nagy hányada külföldi zsoldos volt, majd a török hódítások mentén földönfutóvá vált jobbágy tömegekből kialakult a magyar gyalogság is. A várőrző magyar gyalogosokat darabontnak hívták. A darabontok elöltöltős puskával, karddal, fokossal, lándzsával voltak felszerelve. A 16. század elején a magyar marhakereskedelem tönkrement és a megélhetés nélkül maradt magyar hajdúk – gyalogszerrel – tömegesen álltak be végvári szolgálatba. A század közepétől a „hajdú” magnevezés kizárólag katonai foglalkozást jelentett. A korabeli források a törökök valóságos rémeként emlegetik a hajdúkat. A zsold nélküli hajdúk, akiket gazdátlan hajdúnak vagy szabad legénynek neveztek, semmiféle hatalomtól nem függtek, a határszéleken kóboroltak és ha nem tudták a törököket sarcolni, bizony saját népüket sem kímélték. Azonban a törököknek félelmetes ellenfelei lettek. Ibrahim Pecsevi török történetíró feljegyezte, hogy a hajdúk miatt Budától Belgrádig nem lehet az egyik palánkból a másikba átjutni, csak ha 500-600 török katona alkotott csapatot. Ő maga is a pécsi házában – félve a hajdúk támadástól – kardját felkötve, ölébe vett puskával alszik. A szállás nélküli kóborló hajdúk („bitang hajdúk”) erdőségekben, főként Somogy és Baranya erdeiben éltek onnan csaptak ki folytonosan a törökökre. A közhiedelemmel ellentétben a 16. században a hajdúk túlnyomó többsége magyar volt, de található köztük kevés balkáni nép és ruténok is. A Balkánon kialakult török ellenes katonai réteget a szerbek hajdutoknak, uszkóknak nevezték. Viszont nem árt, ha tudjuk, hogy valójában Magyarországon kevés török katona fordult meg, mert a rác katonai réteg zöme török szolgálatban állott és ők járták fosztogatva, harácsolva hazánkat. A török kincstári defterek tanúsága szerint a török végvárakban szolgáló irreguláris katonaság döntőtöbbsége rác volt. A horvátok jellemzően törökellenesek voltak, ezekben az időkben húzódtak egyre északabbra betelepülve a magyar területekre. A törökök elöl menekülő, délszláv elemekből összetevődött katonai egységeket nevezték „haramiáknak”, a mai haramia szavunk is ebből az elnevezésből származik, hiszen általában a szegény jobbágyság nyakán élősködtek, komoly veszélyt jelentve a közbiztonságra.

magyar lovashajdúk

Érdekes színfoltja a magyar gyalogságnak a naszádosok, a vízi hajdúk. Ők a folyó menti várakban szolgáltak, vízi és szárazföldi ütközetekben egyaránt részt vettek. A vízi haderőnek Komárom lett a székhelye, ám a kémjelentések is ebbe a városba futottak be, ezáltal a komáromi naszádos kapitány lett a kémek parancsnoka is.

Érdemes egy pillantást vetnünk Erdély hadügyi viszonyaira is. Itt hadiszervezet sajátosságainál fogva a székelyeket kell kiemelnünk. A székelyek voltak Erdélyben a legharciasabb katonai elemek, szabadságukra és kiváltságaikra erősen vigyáztak. Tomori Pál fogarasi kapitányként írta a székelyekről, hogy „sem Istentől, sem embertől nem félnek, joggal és jogtalansággal mit sem gondolnak, még él köztük az a pogány világból maradt hit, hogy akiket a földön megölnek, a másvilágon a szolgáik lesznek.” Erdélyben alakultak ki a „veres drabantok” vagy „puskás gyalogok”, később Bethlen Gábor „kék drabant” néven udvari testőrséget szervezett. II. Rákóczi György 1655-ben a puskásgyalogosok közül egész századokat emelt lófőségre, ők lettek a „lovaspuskások”.

janicsárok, XVI. sz. közepe

 Zsoldosok 

 A gyalogos zsoldossereg hadát német zsoldosok tették ki. A XVII. századtól a Habsburg hatalom egyre inkább szeretett a magyar királyi várakba nyugati zsoldosokat küldeni. Azonban a császári zsoldosok legtöbbször késve vagy egyáltalán nem kapták meg zsoldjukat, ezért a zsákmányszerzés vágya ösztönözte őket. A német zsoldosok nagyon sokszor a magyar lakossággal szemben embertelen pusztításba és felfoghatatlan garázdálkodásba kezdtek. Jellemző adat, hogy 1558-ban Sáros megyében 30 helység állott lakatlanul a császári zsoldosok garázdálkodása miatt.

Arra is akad jó néhány példa, hogy a magyar nép felháborodván a zsoldosok dúlásától önvédelmi akcióba lendült. Amikor 1560-as évek végén a császári zsoldosok pusztították a Kanizsa környéki falvakat, a jobbágyok ellenálló csapatokba verődtek. Ezek a felfegyverkezett alakulatok a hegyes vidékek szorosaiban, erdőkben rendre megtámadták a zsoldosokat. Az eddig mindent felprédáló, asszonynépen erőszakot tevő idegen zsoldosokat megölték, majd intő jelként fegyveresen a fákra akasztották őket.

A zsoldért küzdő hivatásos katonaságon belül, lényeges különbség volt a magyar és a császári zsoldoskatonák között. A végbeli magyar zsoldosok szülőföldjükért, a saját otthonukért tiszta szívvel harcoltak, a helyieket fosztogató, ide – oda elkóborló császári zsoldosoknál lényegesen elszántabban harcoltak, a várakat is keményebben védték.

16. századi magyar huszársisak

 Várharcok, portyázások

 A kisebb várak őrsége általában magyar volt, a nagyobb várakban a 16. sz. közepétől alkalmaztak egyre több német zsoldost. A vár élén a várkapitány állott, aki a királlyal kötött szerződést és a vár korlátlan ura volt. A végvári harcok kedvelt harceljárásaként a lesvetést alkalmazták. Az egyszerűbb módja a lesvetésnek amikor a támadó csapat , ismerve az ellenség menetirányát, egyszerűen rajtaütött az ellen csapatain. Az eredményesebb lesvetési mód a kelepcébe csalás vagy lesbecsalás volt. Ez ősrégi magyar harcászatból fennmaradt eljárásnak tekinthető, megfutamodást színlelve tőrbecsaltak az ellenséget. Ez a harcmodor kifejezetten kifárasztotta a török felet. Sokszor már a törökök a megszállt várak kapuit sem merték nyitva tartani, hiszen a gyors magyar csapatok folyton betörtek. Az üldözésükre induló hadakat, pedig sokszor csapda várta. Arra is akadt példa, hogy a sebesen vágtató magyar könnyűlovasok a meglepetés erejével hatva egyszerűen elfoglalták az ellenség várát. 1551 szeptemberében Zay Ferenc szolnoki kapitány 400 lovasával, egy villámgyors rajtaütéssel, Kalocsa palánkvárát foglalta el. Zrínyi Miklós, Nádasdy Tamás egészen a Száva-vidékig vezetett portyákat. A magyar végvári katonaság kiváló stratégiát alkalmazva a megszállt területre helyezte át a harcok tűzfészkét, tehát nem a saját váraik vonalában akarták elsősorban megállítani a törököket.

magyar huszártiszt a 17. századból

Bajvívás, híres kapitányok

 A végvéri harcok legjellegzetesebb színfoltja a bajvívás, a párviadal volt. Kifejezetten fontosnak tartották az egyéni vitézséget. A magyar – török harcokban a győztes harcos tisztelete kölcsönösen kijárt minkét oldalról. A győztes viadalok hőseinek híre messzi földekig elért, buzdította a katonákat, a lantosok énekeket költöttek róluk, példaképnek tekintették őket szerte az országban. A személyes párbajokban a híres bajvívók “versengős vitézek” szabályok szerint küzdöttek az ellenfél bajnokaival. Az “igazlátók” – mindkét fél – viadal bírái előre megegyeztek a feltételekben, majd vitéz küzdelemben, igazságos harcban győzőt a jobb párvívó. Az összecsapás addig zajlott, míg az egyik fél meg nem halt, kardját el nem veszíttette, vagy feladta a küzdelmet. A korszak híres bajvívó hősei legtöbbször maguk a várkapitányok voltak, vagy éppen vitézségüknél fogva várkapitánnyá nevezték ki őket. Kiemelendő Csobánc kapitánya Gyulaffy László, Fonyód és Szigliget várkapitánya Magyar Bálint. Pisky István Tihany kapitánya és Palota várkapitánya Thuri György. A fiatal Thuri Györgyöt jeles bajvívóként tartották számon, majd palotai várkapitányként 500 emberrel verte vissza Arszlán pasa 8000 fős hadát 1566 nyarán. Még ebben az évben Gyulaffy Lászlóval együtt visszavette Veszprémet, Tatát, Gesztest és Vitány várát.

Thuri György középen, hátul Miksa császár a győri táborban

Gyulaffy is híres bajvívó volt, aki 1554-ban Csobánc várkapitányaként verte vissza a heves török ostromot. Gyulaffy László leginkább arról vált nevezetessé, hogy sok párbaját a befagyott Balaton jegén vívta. A kortársai őt nevezték a “magyar Achilles”-nek. Többször összetűzésbe keveredett a császárral, a krónikák megörökítették két híres mondását: “a kutyám szolgáljon ilyen királyt” “eb lesz híve a hűtlen királynak”. Történt ugyanis, hogy 1566-ban a Habsburg császár és magyar király Miksa nem engedte az ostromolt Zrínyi Miklós által védett Szigetvár felmentésére, ennek ellenére elindult seregeivel a győri táborból, ekkor foglalták vissza Veszprémet a törököktől. Az ostromban Gyulaffy zúzta be katonáival a vár kapuját és ő lépett be elsőként a várba. Hősiességéért megkapta a császártól a veszprémi várkapitányságot, azonban a katonái zsoldfizetése már elmaradt és a harcokban ejtett rangos török foglyot – a fejérvári vajdát – is elvette tőle a császár, akit bajtársai kiváltására szeretett volna fölhasználni. Ekkor éktelen haragra gerjedve a Habsburg királyt szidalmazta, a krónikák szerint ezért indítottak ellene felségsértési pert. A hűtlenségi per miatt Erdélybe távozott és átállt János Zsigmond szolgálatába, akinek megbecsült tanácsadója lett.

Gyulaffy László mellszobra, gyulakeszin

A végvári harcok jelentősége

Ebben az időszakban, a 16. sz. második felétől, sok királypárti főúr kezdett elfordulni a Habsburg háztól. Bebek Ferenc leírta levelében elpárolásának fő okát: “Én mind addig ő felségének híven és igazán szolgáltam….. De most immár látom az ő felsége erőtlen voltát, és hogy ő felsége után az ellenség az határra szinte bennünket szorított, ő felsége csak paisnak tart bennünket.” Bizony ez az állítás teljesen igaznak bizonyult, hiszen a Királyi Magyarországnak kellett megvédenie a Habsburg területeket. Ekkor született meg a mondás, hogy “Magyarország az egész kereszténység védőbástyája” Az 1530-as osztrák rendek gyűlésén I. Ferdinánd királyi biztosai azt a nézetet vallották, hogy “Magyarországnak vagy legalább némely részének azért kell osztrák főherceg vagy mindenesetre német fejedelem kezén maradnia, hogy Ausztriát meg lehessen oltalmazni.”

Az egri 1552. évi diadalnak méltó párja Szigetvár 1556-ban zajlott első ostroma. Jellemzően a magyar történelemoktatásra, hogy erről a tényről nem sok diákunk tud. A budai pasa Khádim Ali vezette hódoltságbeli szandzsákbégek, a pécsi Dervis bég, Ahmed babócsai bég, Naszuf koppányi bég és Mohamed szolnoki bég minden fegyveres erejével támadta meg Szigetvárat.  Horvát Márk várkapitány által vezetett védők 50 napig állták az egyesített török seregek ostromát, majd a pasa kénytelen volt visszavonulni.

Szigetvár a korszakban (látványterv)

Összegzésképpen azt biztosan kijelenthetjük a végvári vitézeink helytállásáról, hogy azt az Oszmán hatalmat, amelyet Európa nem bírt megtörni, végül a magyar végvárrendszer palánkjain sikerült megállítani. Nem árt hangsúlyoznunk, hogy bár folyamatos harcokkal szaggatott békétlen évszázadok jellemezték a törökök elleni háborúskodást, de a végvári háborúk dicsőséges fejezete a magyar történelemnek. A közhiedelemmel ellentétben az újabb kutatások szerint nem volt olyan mértékű a hazánkban a népességvesztés, mint korábban gondolták. Inkább elindult egyféle belső és külső migráció, melyben a Magyar Királyság népei egyre északabbra húzódtak és így érkezett hazánkba nagyon sok balkáni menekülő. Nagyobb véráldozatot a 15 éves háború harcai jelentettek, majd 1684 (Bécs utolsó sikertelen török ostroma) után meginduló koalíciós sereg hosszú háborúja, amíg a törököket kiszorították a magyarok földjéről. A magyar nép eredményes önvédelmi harcaként látjuk a végvári küzdelmeket. Csonkán, de fennmaradt a Magyar Királyság, ahol továbbra is működött a teljes hatalmi szervezet. Amíg az összes balkáni állam közel félezer évre teljesen beolvadt a Török Birodalomban, addig Magyarország volt az egyedüli, aki ellent tudott állni a roppant birodalom nyomásának. A hazánktól délre fekvő országok nemességével szemben a magyar nemesség nem kényszerült sem beolvadásra, sem lesüllyedésre, hanem szilárdan tartva hitüket a bátor harcot választották. Ezért a felnövekvő generációk példaképként tekintettek rájuk. Az Erdélyi Fejedelemség, mint évi adót fizető önálló államalakulat kifejezetten virágzásnak indult, ebben a korszakban jött el „Erdély aranykora”.

Bíró Csaba

Irodalom

Acsády Ignác: végváraink és költségeik a XVI. És XVII. században. Hadtörténeti Közlemények 1888.

Benda Kálmán: A végvári harcok ideológiája. Történeti Szemle, 1963.

Károlyi Árpád: Magyar huszárok a schamalkandi háborúban. Bp. 1930.

Komáromy András: Magyar Bálint kapitány életéből. HK, 1914.

Mátéffy Atilla: A Turul Monda. Bp., 2013.

Perjés Géza: Az Oszmán Birodalom európai háborúinak kérdései (1356-1699). HK, 1966.

Sinkovics István: A török elleni védelem fő kérdései. HK 1966. 4sz.

Szakály Ferenc: A parasztság és honvédelem. Valóság, 1974.

Szántó Imre: A végvári rendszer kiépítése és fénykora Magyarországon 1541-1593. Bp. 1980.

Szekfű Gyula: A török történetírók (1566-1659). Bp. 1916.

Takáts Sándor: A magyar vár. Századok, 1907.

Takáts Sándor: A török – magyar lesvetés módja. Századok,1912.

Takáts Sándor: A török – magyar bajviadalok. Bp., 1913.

Tóth Zoltán: A huszárok eredetéről. HK, 1934.