Az Európa legnagyobb hagyományőrző rendezvényeként számon tartott háromnapos ünnepség főszervezőjével, Bíró András Zsolttal a magyarok titokzatos, de ugyanakkor évtizedek óta ellentmondásosan bemutatott őstörténetéről, a turáni eredet indulatokat kiváltó kérdéseiről beszélgettünk.

– A magyar őstörténet kutatásával kapcsolatban úgy tűnik, teljes a káosz. A „hivatalos” történetírás még mindig görcsösen ragaszkodik a finnugor eredet kizárólagosságához, az amatőr kutatók elméletei viszont gyakorta súrolják a mesevilág kategóriáját. Kinek higgyen az ember?

– Őstörténetünk kutatása a kezdetektől fogva a legerőteljesebben átpolitizált tudományterület. Kezdetben (XIX .század) a bécsi udvar karolta fel a nyelvészeti alapokon megalkotott „finnugor eredet” hipotézisét. A második világháborút követő kommunista rezsim pedig kizárólagossá tette a finnugorizmust nem csak a nyelvészetben, hanem általánosan az őstörténet-kutatásban. Ahogy az antropológia, a régészet, valamint az utóbbi időben a genetika eredményei is mindinkább megkérdőjelezték ennek az elméletnek a kizárólagosságát, a társadalomban kialakult a jogos igény más tudományos megközelítések bemutatására is. A rendszerváltást követően az évtizedek óta lappangó jogos igények kielégítése céljából a piacot azonnal elárasztották a dilettáns őstörténet „kutatók”, a leghajmeresztőbb elméletekkel borzolva a kicsit is tájékozottabb közönség idegeit. Ezek igen változatosak: a magyarság rokona a suméroknak, az óegyiptomiaknak, baszkoknak, majáknak, keltáknak, ki tudja, mely népeknek még… Olyanná vált őrtörténetünk, mint az utcai kommentálók szintjén a magyar foci: mindenki ért hozzá. Némi túlzással úgy is fogalmazhatnék, hogy valaki elolvas három könyvet (legtöbbször eleve nem szakkönyvről van szó) a magyarok eredetéről, úgy érzi, mindent tud, vacsora után megír egy negyediket. Azok pedig, akiknek nem érdeke, hogy a valós magyar őstörténet elemei előtérbe kerüljenek, szíves-örömest támogatják a legnagyobb őrültségek terjesztését is, hogy nagyobb legyen a zűrzavar, s nehogy erősödjön a magyar nemzeti tudat egy reálisabb őstörténeti szemlélet révén is. Folyamatosan hangoztatják, hogy tulajdonképpen nincs is magyar nemzet, ez egy keverék, örök vesztes népség, nincs mire büszkének lennünk. Holott kár elvitatni: népünknek igenis létezik genetikai, kulturális-antropológiai magva is. Teljesen világos, hogy mai nemzettudatunk elsősorban nem származási alapokra épül, de ettől függetlenül a magyarságnak mind genetikailag, mind antropológiailag van olyan rétege, ami Európában ritka, viszont a magyar népesség jelentős hányadára jellemző. Ez nem azt jelenti, hogy aki nem keletről jött, az nem magyar, hiszen minden nép eredete összetett és többféle típust olvasztott magába történelme során.

Bíró András Zsolt

– Az talán elfogadottá válik, hogy származásunknak nem sok köze van a finnugor népekhez, de mi a helyzet a nyelvünkkel?

– Az a szerencse, hogy megjelent egy fiatal, dinamikus tudós generáció, akiknek munkáját a Magyar Turáni Alapítvány is próbálja összehangolni. Elértük, hogy konferenciákon több szakterület képviselői is tudományos igényességgel szólalnak fel. Sajnos nem minden területen tudunk érdemi vitába szállni: olyan nyelvészeink jelenleg nincsenek, akik felkészülten érvelhetnek a finnugor nyelvészekkel. Ezzel szemben elismert, jelentős kutatómunkát végző orosz, olasz, francia nyelvészek már megfogalmazták azt a kritikát, hogy önmagában a finnugor nyelvcsalád fogalma is erősen hipotetikus, mivel a finn és az ugor ágak is csak nagyon nehezen és hipotetikusan köthetők össze még tisztán nyelvészetileg is. Újabban a finnugor elmélet hívei már elismerik, hogy a magyarság és a finnugor népek kapcsolatát a genetika, antropológia és a régészet nem támasztja alá, de hozzáteszik, a nyelv igen. Sokak (köztük nyelvészek) álláspontja szerint a nyelv esetében sem egyértelmű a helyzet, és máshol vélik felfedezni nyelvi eredetünk nyomait. Igaz, a magyar nyelv nem sorolható egyértelműen a ma használt török nyelvek közé sem, de véleményünk szerint az őstürk (őshun) nyelvhez, vagy a Belső-ázsiai ősibb típusú nyelvekhez jóval több köze lehet, mint a finn-ugor nyelvekhez.

– A népek származásának, vándorlásának nyomait a genetika, antropológia segíthet tisztázni. Ön humánbiológusként, antropológusként genetikai vizsgálatokat folytatott a magyarság és különböző keleti népek körében. Milyen megállapításokat lehet levonni ezen kutatások alapján?

– Fontos tisztázni, hogy a genetikai és antropológiai kutatások egzakt módszereken nyugszanak, és rendkívül alacsony bennük a szubjektivitás lehetősége. Az eredmények interpretálása már más kérdés, itt nagyobb szerepe lehet a személyes motivációknak. A genetikai trendeket akár több ezer évre is vissza lehet vezetni. Az Y kromoszóma elemzések révén az apai vonalak közötti kapcsolatokat lehet kimutatni, és ezek révén akár modellezni egy népességnek a mozgását, illetve az idők során a különböző népességek között bekövetkezett kölcsönhatásokat. A genetikai eredmények persze időnként ellentmondásba kerülnek a nyelvészek elméleteivel, vagy egyéb kutatási eredményekkel. De ellentmondásban állhatnak az egyén önazonosság-tudatával is. Kiderülhet például egy ma élő szlovák emberről, akinek már a nagyapja is szlovák volt, hogy génállományának nagy része keleti, magyar, esetleg részben akár egykori avar ősökre is vallhat. A magyar etnikai tömb minimum 1100 éve itt él a Kárpát-medencében, természetes, hogy ennyi idő alatt genetikailag is számos kölcsönhatás jött létre a körülöttünk és közöttünk élő népekkel. A kérdés szerintem tudományosan úgy vetődik fel, hogy az őseink honnan és mely területeket érintve érkeztek a Kárpát hazába. Az antropológia arra is alkalmas, hogy különböző népességek keveredésének, együttélésének időkeretei is tisztázhatók általa. Minden azon múlik, hogy az adatokat feldolgozó tudósok mennyire felkészültek. Ma sajnos olyanok is foglalkoznak őstörténettel, akik alapvető ismeretekkel sem rendelkeznek.

– Szerencsére számos honfoglalás kori lelet maradt fenn. Ezek elemzéséből mire lehet következtetni a genetika, antropológia segítségével?

– Az eddigi adatok tanulsága szerint Árpád honfoglalóiban olyan antropológiai jegyek és jellegegyüttesek mutathatóak ki, melyek egészen Közép-Ázsiába vezethetők vissza. Ebben a térségben több ezer évvel ezelőtt a mongolid (ez alatt nem a mai mongolokat kell érteni) nagyrassz és az európai nagyrassz genetikai kapcsolatba került egymással. A kialakult europo-mongolid típus a mai magyarság egy részének arcvonásaiban is megfigyelhető. A hun és az avar korban bizonyos tisztán mongolid típusok is jelen voltak a Kárpát-medencében. A honfoglalás korban pedig különböző Ázsiából levezethető, de alapvetően europid típusok (keleti mediterrán, pamíri) és ezeknek a mongolid típusokkal ötvözött formái jelennek meg nagy számban, mint a turanid típus. A Kárpát-medencében a szarmaták maradványai is beolvadtak népünkbe, ezek pedig iráni eredetű lovas nomád népek voltak. Később pedig szláv, germán és más európai népekkel keveredett a magyarság. A finnugor népcsoportok és a magyarság között ezzel szemben a genetikai kapcsolat szinte egyáltalán nem mutatható ki.

– A Magyar Turán Alapítvány által szervezett Kurultáj rendre hihetetlen tömegeket vonz. Két éve több mint százötvenezren vettek rajta részt. Mit jelképez tulajdonképpen a Kurultáj?

– Ez a Kárpát-medencei magyarság összefogásának az egyik legnagyobb ünnepe. A magyar hagyományőrzők legnagyobb seregszemléje. Mintegy 110 hagyományőrző csapat jelezte részvételét Erdélytől a Felvidékig, a Délvidéktől Kárpátaljáig. Másrészt velünk együtt ünnepel huszonnégy rokon nemzet, akik büszkén vallják őseiknek a hunokat vagy az ősi türköket. Együtt emlékeznek a magyarsággal a nagy közös ősökre. Megemlékezünk a történelemformáló Atilla nagyfejedelemről, Baján kagánról, Árpád vezérről. A díszvendégeink egy nagy közös kultúra a sztyeppei lovasnomád hagyományok mai tisztelői és részben ápolói.

– A turáni népek rokonságtudata mire alapszik?

– Turán – ez az a szimbolikus terület, az ősi Irán (Perzsia) területétől északra és keletre elterülő nagy sztyeppei világ területe, ahonnan a legtöbb, főleg nomád türk nép származtatja magát. A tágan értelmezett turáni eszme mentén számos rokon nép – türk, altáji, mongol – képviselői jönnek el a törzsi gyűlésre. Ezek közül is az egyik legérdekesebb a kazakisztáni Madjar törzs, akiket nemcsak a nevük köti a magyarsághoz, hanem genetikai kapcsolat is. Összekötik e lovas nomád nemzeteket az ősök hagyományaihoz való kötődés – Közép-Ázsiában, főképp vidéken igen elevenen él a keleti népek körében. A kazakok például generációk hosszú során át vezetik családfájukat, és minden magára valamit is adó kazah férfi hét apai ősét fel tudja sorolni.

– Honnan az indíttatás önben az őstörténeti kutatásokhoz?

– Kettős érdeklődés jellemezte a gyermekkoromat. Egyrészt imádtam a természetet, másrészt fáradhatatlanul jártam horgászni, gyártottam az íjakat, próbáltam vadászni. Akiben megvan ez a harcos-vadász ösztön, az tudja, miről beszélek. Mindig is biológus, régész vagy orvos szerettem volna lenni. Utóbbinak azonban nem sok köze volt a történelemhez, ezért maradt az antropológusi terület, azon belül is a történeti antropológia. Az öcsém szintén történész lett, úgyhogy ez valószínűleg családi örökség. Édesapám egyébként Egerből származik, édesanyám családja pedig a Felvidékről, Bartról.

Bán János

(Az interjú megjelent a 24 Óra, Heves Megyei Hírlap, Petőfi Népe, Tolnai Népújság, Új Néplap, Békés Megyei Hírlap, Nógrád Megyei Hírlap, Somogyi Hírlap, Új Dunántúli Napló című megyei napilapok 2012.08.04.-i számában)